Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről
újított. Ennek a poétikának kétségtelenül irodalomtörténeti jelentősége van, és Erdélyi József költészete nélkül nem lehet megérteni és leírni a 20. század magyar lírájának folyamatait. Tárgyias költői szemlélet Erdélyi, általánosan elfogadott vélekedés szerint, a népköltészet poétikájától tanult, midőn a húszas évek elején, a magyar líra válságosnak tetszett időszakában a maga költői útját kereste. Kritikusai szinte kivétel nélkül a népiesség feltámasztásában és korszerűsítésében látták sikerét, holott igazi jelentőségét nem ez adta meg, hanem a tárgyias stílus és a versszerűség felújításában betöltött kezdeményező szerepe. Németh László hívta fel a figyelmet arra, hogy az Ibolyalevél költője nem egyszerűen a tizenkilencedik század népiességének megkésett követe volt, hanem a „második nemzedék” kötészetének általános fordulatát készítette elő, midőn az örökségül kapott szubjektivista poétikát a kötött forma nagyobb fegyelmével és a hagyományos versszerűség fokozottabb követelményével váltotta fel. „Erdélyi jelentősége - állapította meg - nem az, hogy a népiességet felújította. Erdélyinek a népköltészet csak azbesztruha, mely égési sebek nélkül viszi át őt egy tűzvészen. Erdélyi elsősége: az immunitása. A háború utáni irodalom betegségeitől, melyek a kapkodás betegségei voltak, megvédte, hogy volt, amihez ragaszkodni tudott. Ez a valami nem a népköltészet volt, hanem a költészet örök, nyugodt rendje, melyet ő a népköltészetben fedezett föl. Népies formát már első kötetében is ritkán használt, a népies ízű szólamokból, műnaivitásokból hamar kivedlett. A népköltészettől azt tanulta, amit a legjobb költőktől is megtanulhatott. Volt keze, lába a versének, nem kísérletezett, hanem költött, elfogadta a vers ősi közmegegyezéseit s a mondanivalójával újított. Egyszerűen volt gazdag, tartózkodón egyéni. Úgy beszélt magyarul, ahogy csak a nyelv nagy érzői és ismerői. Ismerte a szót, mint ősi megállapodást és ismerte a versbe elegyedő vegyi hatóerőt” / A magyar irodalom 1932- ben In Két nemzedék, 1970.). A hagyományos versszerűség elve és gyakorlata voltaképpen a költői szándék közösségi jellegéből következett. Erdélyi a Válasz 1937-es évfolyamában Nadányi Zoltán költészetét ismertetve maga is verseinek közösségi eredetére és mondanivalójára hivatkozott: „A formás költészet az igazi kollektív költészet, mert megnehezíti az egyéni elkülönülést.” Ez a műhelynyilatkozat azt igazolta, hogy a modern magyar líra első korszakának szubjektivizmusa és formakeresése végképp idegen volt tőle, s hogy költői gyakorlatát úgyszólván elméletileg is meg tudta támasztani. Pontosabban maga is elfogadta azt az elméletet, amelyet az új költészet közösségi jellegéről éppen az ő törekvései nyomán dolgozott ki Németh László a „népi lírikusok” teoretikusaként. A népköltészet szerepe Erdélyi műveiben és Erdélyi szerepe a kor költészetében arra utalt, hogy fellépését nem lehet megítélni egyszerűen a népi hagyomány feltámasztása révén. Valóban, a műveivel foglalkozó korabeli kritika nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nem „népköltőt” kell látni benne, hanem a magas műveltség költőjét, akinél, ahogyan Sárközi György hangsúlyoz1168
