Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről

versnek igazabb költői erőt. Versei égető nyugtalanságot fejeztek ki, akár az avantgarde költészet minden konvenciót, olykor a grammatikát elsodró lendülete. Csakhogy amíg az avantgarde-ban lélek és forma találkozott, s az eszmélet viharait szabadon csapongó versalak fejezte ki, Erdélyi a hagyományos stílus és forma páncélját öltötte a maga nyugtalansága fölé. Lélek és forma között különös feszültség keletkezett, a népies dalműfaj szokatlan élmények, háborgó indulatok hordozására kényszerült. Erre kritikusai közül mindenekelőtt Németh László figyelmeztetett.

Belső gazdagság és külső egyszerűség feszültségéről árulkodott Erdélyi költői nyelve is. A konzervatív népiesség erőtlen képei, olcsó retorikája után a népköltészet eredeti forrásait és időszerűbb lehetőségeit aknázta ki. A népi hagyomány mélyebb és ősibb rétegeit kutatta fel, mondhatnók, a magyar folklór „pentaton” rétegeit, archaikus változatait ismerte meg és vette mintául saját költői gyakorlatában. „Erdélyiben — állapította meg Jankovich Ferenc - felszabadult valami, ami eddig fojtva és kötve volt, a legmélyebb, legnyomot- tabb rétegből szivárog fel ez a líra. (...) Amit mond, amögött távlatok rejlenek, egyszerű, tiszta szavai mögött világok nyílnak meg, azt lehetne mondani, Erdélyi a magyar népköltészet bennszülött szimbolistája.” (Fehér torony. Válasz 1938.) Ebben a tekintetben távolabb kutatott archaikusabb művelődéstörténeti rétegekhez jutott, mint a tizenkilencedik század népiessége. Már csak mintái és mesterei következtében is: neki nem a kunsági néphagyomány volt a példája, mint Petőfinek, hanem az az ősibb és eredetibb népköltészeti tradíció, amelyet Kálmány Lajos gyűjtésében, Bartók és Kodály feldolgozásaiban ismert meg.

„Főnévvers” és „emlékvers”

Az Erdélyi-dalok a népdal jelképességét követték, a finoman árnyalt természeti képeket a lélek benső történetének, derűjének, bánatának és nyugtalanságának érzékeltetésére használták fel. A népköltészet szimbolista lehetőségeivel már a Nyugat lírája is élt, elsősorban Balázs Béla és Szép Ernő, a népdalok naiv jelképességét utánzó eljárás tehát nem volt merőben új. Erdélyi gazdag és ötletes képzelettel, kitűnő megfigyelőként alkalmazta a természeti jelképeket, általában az életjelenségekben gazdag erdő, a szüntelen változó égbolt, a borongós ősz és a havas tél jellegzetes képeit. E képeknek tiszta rajzot, eleven színezetet adott, nagy gonddal munkálta meg őket, kedvét lelte abban,hogy a pontos és finom rajz sejtelmes hangulattal találkozzék, s a versnek műves képi formája legyen. Szabó Lőrinc egyenesen „népdalból indult magyar parnasszizmusról” beszélt a Vadgesztenyefák című költeménnyel kapcsolatban (Erdélyi József a ponyván. Pandora, 1927.). A természeti képek pontos és tiszta rajzát követte az érzésre és állapotra közvetlen módon utaló meditativ záradék. Ez a záradék, amely kijelentő, sőt vallomásos jellegével éppúgy a népdal hagyományos struktúráját utánozta, mint a jelképes értelmű természeti kép, fogalmazta meg valójában a lírai mondanivalót. A meditativ záradék adott kulcsot a természeti szimbólumok értelmezéséhez, mintegy személyes érzéssel, indulattal sugározta be a tárgyias jellegű képeket. A végső

1161