Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről

gyár zenét, amely maga is a népzene forrásából keresett felfrissülést, Tóth Aladár tolmácsolásában és magyarázataiban ismerte meg.

A népi forma feltámasztása természetes módon következett abból, hogy Erdélyi a parasztság követének tudta magát, és a parasztsághoz fordult verseiben. Költészetének közösségi jellege és mozgósító igénye szabta meg azt, hogy nyelve és beszéde minél közérthetőbb legyen. Egyénisége és műveltsége ugyancsak a népi hagyományok követését jelölte ki. A népköltészet és a népinemzeti tradíció életre keltésében szerencsés módon egyesült a költői hajlam és az alkotó szándék. A népi kultúra Erdélyi József természetes költői öröksége és eszköze volt. Szociális elégedetlenségéről, emésztő magányáról és nyugtalan bujdosásáról természetes képekben, köznyelvi fordulatokban tett vallomást. Úgy tetszett, visszatért a költészetnek ahhoz a valójában 19. századi szemléletéhez, amely a természetet tekintette a nyelvi kifejezés mintájának és mértékének, a természettől kölcsönözte a vers képi anyagát és a természetes nyelvtől, az élőbeszédtől a vers fordulatait. A Folytatás soraiban költészettanának lényegét fogalmazta meg: „nézem, nézem a virágzó, / gyengezöld világot, / kis hijja, hogy örömömben / nagyot nem kiáltok. / Mintha minden szépség az én / két szememből folyna! / Eget-fóldet mintha csak én / teremtettem volna! (...) Hol folytassam a teremtést / örök diadallal? / nem tudok én csak dalolni. / Folytatom egy dallal!...”

A természetesség, amely a népköltészet poétikájának alapelvével azonos, friss képi látást és egyszerű nyelvet jelentett Erdélyinél. Nemcsak tanulmányozta a népköltési gyűjtéseket vagy a folklór irodalmát, hanem ép költői érzékkel és gazdag nyelvi leleményességgel életre is tudta kelteni a népdal természetes erejét. Ebben különbözött az elaggott népnemzeti iránynak azoktól az epigonjaitól, akik a húszas években még bőven szerepeltek a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaság felolvasásain és a hivatalos irodalom közlönyeiben. Erdélyi számára a népköltészet valóban „tiszta forrást”, eleven költői hagyományt jelentett. Gyermekkorában maga is énekelte a bihari és nagykunsági parasztdalokat, orzságjáró útjain gyakran találkozott a folklór-hagyomány élő példáival. Németh László alighanem találó módon jegyezte meg: „Erdélyit megőrizte ízlése a Petőfi és Arany epigonok s a haszontalan népdalok renyhítő népiességétől. O áttört a népies költészet kopár külső kérgén s élő rétegekből táplálkozott. Erdélyi számára a népköltészet egy kaotikus, átmeneti korban a költői önfegyelmezés iskolája lett, nem a lazaságaira, hanem a szigorára figyelt. Azt az egyszerűséget akarta eltanulni tőle, amely a gazdagság legbiztosabb pántja: tiszta beszédet, világos szerkesztést, a szemléltetés állandó képszerűségét, csupa olyat, amire a legjobb műköltészet éppúgy megtaníthatta volna, ha az esik hozzá közelebb.” (Új nemzedék, 1931. In Két nemzedék, 1970.)

Valóban, Erdélyi a népköltészettől természetes nyelvet, arányos formát, fegyelmezett fogalmazást tanult. Az egyszerűségnek nagyok a veszélyei, érezte ezt maga a költő is, és bár naiv és ösztönös lényét nemegyszer kísértette meg sikerrel az a könnyűség, amelyet a cigányos, romantikus műdal árasztott, legjobb verseiben meg tudta állni az egyszerű fogalmazás művészi próbáját. Az egyszerűség látszat volt csupán, a könnyed kifejezés, a magától kínálkozó hasonlat súlyosabb mondanivalót rejtett. A frissen gördülő ritmus, az arányosan szerkesztett versmondat mögött érzékenység és drámai indulat adott a

1160