Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Bogdán László: Holnap, avagy a végső búcsúk éve (próza)
szellemű alak éri el az eszméletlenül földön fekvő fickót, felnyalábolják, helyük felé iszkolnak vele, a tér másik feléről dühösen kommentálják az egészet, hevesen dobálják őket, az egyik alakot tarkón találja egy kő, összerogy, a lányok változatlan lendülettel járják körtáncukat a földön heverő férfi és a mellette ülő és magát riszáló nő körül, már a kővel eltalált fickót is cipelni kell, a kisfiú újra lelő egy léggömböt, a durranásra megrándul a földön fekvő férfi arca, a tankok most furcsa piruettező mozdulatokkal fordulnak meg maguk körül, minden páratlan a jobb, minden páros a bal oldali tömeget veszi célba s minden figyelmeztetés nélkül kezdenek lőni, noha a lövedékek egyelőre a tömeg feje fölött húznak el, mégis óriási a pánik, az emberek legnagyobb része menekülni kezd, a mellékutcákból időközben eltűntek a zöld egyenruhás katonák is, szabaddá téve az utat. A férfiak pezsgővel kínálják a lányokat, a nő a földön fekvő férfi fölé hajol, mintha mondani akarna valamit, a téren maradó magányos harcosok átkozódva rázzák öklüket az ellenség felé. „Holnap, majd holnap!...” A nő és a férfi a közönséggé átalakuló, előbb még orgiázó tömeg biztatása közben újra tétován nyúl egymás felé, néhány bátrabb lány egészen közel merészkedik hozzájuk, időnként pezsgősüvegből itatják és locsolják őket, a nő lehunyt szemű arcán végigfolyó vörös pezsgő egészen olyan mint a vér, amelyik a tankokat is megdobáló férfiak arcáról csordogál lefelé. A férfi nem hajlandó továbbra sem kinyitni szemét, s amikor az egyik őt itató fiatal lány túl közel merészkedik hozzá, félkarjával magához rántja és nedves ágyékába fúrja az arcát. Lassan újra kezdetét veszi az orgia, a napot most fátyolfelhők takarják, a zenekar valami lassú, álmatag dzsesszt játszik, s a kisfiú sem lődözi már tovább a léggömböket, kifogyhattak pisztolyából a náddugók? Áhítatos arccal lesi a szabadon szálló piros-sárga-fehér-kék-zöld-lila-fehér-fekete léggömböket, a katonák lassan másznak ki a tankokból és oldalazó futással veszik üldözőbe a furkósbotjaikkal hadonászó, de mégis menekülő alakokat. „Holnap, majd holnap!...” Néhány bátrabb férfi a tankokhoz támasztja elalélt partnernőjét, a még bátrabb párok felmásznak a harckocsikra is, a szeretkezők között kissé anakronisztikusán hatnak a terepzöld egyenruhás katonák - arcukon gázmaszk, mintha idegen bolygóról jövő lények lennének —, és a felöltözött, csapzott, több sebből vérző „ellenfelek”, bár egy idő után már nem lehet megállapítani vérfoltok tarkítják-e ingeiket vagy a vörösen villogó foltok pezsgőtől származnak? A végső búcsúk éve. Villámgyorsan borul el, villámlik, dörög, nagy cseppekben hull a zápor a térre, a szeretkező és verekedő tömegre, összemossa a vért és a pezsgőt, a konfettit, a virágokat, a gyújtóbombák maradványait, csorog a párálló testekre, a tankok csövéről, hernyótalpáról spriccel szerteszét s a földre kényszerítve sorra pukkasztja ki az előbb még szabadon szálldosó léggömböket. A kisfiú most kezd 109
