Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Simonffy András: Dukai Takács Judit

kisszerűségek között hányódó nagy lélek, az életformából, testi kínjaiból kizökkenni, szabadulni nem tudó szellem kínjait.

Berzsenyi 1776-ban, Kölcsey 1790-ben, Dukai Takács Judit 1795-ben. Hogyan kerül ide Kölcsey? 0 lesz majd, aki Recensio-jáva\ végképp élőhalottá teszi Berzsenyit. Vannak időszakok, amikor öt-tíz évnyi távolságokat egybemos az idő, máskor - s ezzel állunk szemben — lényeges különbségeket sejtet és növel. Nevezhetjük röviden akár a felvilágosodás és a reformkor lényegi szakadékénak, a merengő, tépelődő felismerésből tettekre váltó korszak minőségi váltásának, olyannyira, hogy 1930-cal szinte évszámra meg tudjuk húzni határát. Berzsenyinek még kilenc évnyi ideje volt (lehetett?) Kölcsey porba sújtó bírálatának megemésztésére s a válasz lassudad érlelésére, ma kilenc napot — ha! - megengedne a gyorsulva kapkodó idő. Bár maga Kazinczy is az eldugott Széphalomról küldözget bátorító szót és szigorú ítéletet, magatartása már nem a Parnasszus uráé; afféle nemzeti tanítómesterré háttereződik, az ifjúság már, a tettekre kész, Pest-Buda központtal szerveződik, a még javarészt német ajkú városban veszi kezdetét az újra és újra más alakban fellobbanó viszálykodás, az érzelem és ráció, a népi és urbánus, a „népben, nemzetben” gondolkodó és liberális kozmopolita, az elkötelezett és független elmék a kört újra önmagába záró, kilátástalan vitája, kizárólagosság-igénye.

Az 1814-es év különleges esztendő. Tágabb kitekintésben is. Átformálódik Európa arculata, valami, most megélt napjainkhoz hasonló történik: véget ér a francia forradalomtól Napóleonig ívelő korszak, tágabbá, szellősebbé válik Európa. Osztrák és porosz csapatok vonulnak be Párizsba, a francia szenátus trónfosztottá nyilvánítja Napoleon császárt, az ellene szövetkezett államok megkötik a párizsi békét, elnyomott nemzetiségek keresik identitásukat, s mintha Bécs is új, érzékenyebb füllel hallgatna rájuk. Csak egy példa: Serbske Novine címmel szerb politikai napilap indul a császárvárosban. (Majd látni fogjuk: magyar nemesifjak s tanulni vágyó pórfiúk kocsikázzák, talpalják a földrész útjait... ANiklán száműzöttként gazdálkodó Berzsenyi, az „erő költője” eközben szinte feledve él:

„Ha már cselédeimet nyugodni eresztem,

És csak alig hallom a vígság lármáit,

Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem,

Leplembe burkolva könyökömre dűlök,

Kanócom pislogó lángjait szemlélem.

A képzelet égi álmába merülök, s egy szebb lelki világ szent óráit élem.”

Az „aggastyán” 1914-ben harmincnyolc éves...

Vajon miféle örömök érik ebben a történelmi széljárta évben Berzsenyit? Döbrentei Gábor megjelenteti az Erdélyi Múzeumban Melancholia című versét, amely annyira megtetszik gróf Bethlen Ádámnénak, hogy bonyhai kertjének grottájában (barlangszerűség ez, mely a kordivat szerint a kertre nyíló, árnyékos pihenőhely) márványlapra kívánja vésetni.

Berzsenyi lelkes-dicsekvéssel újságolja a hírt Kazinczynak írt levelében: „Mely szépen tudnak az asszonyok koszorúzni! Mely édes az ő kezekből min1128