Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Varga Imre: Ahonnét jöttem, ott most háború van - Beszélgetés Balázs Attilával

meggyőződést már nehéz kiirtani. Gyökeret vert és megmaradt. Tovább ha- gyományozódott. Akis apacsok traumája is hagyományozódik. El, virul, virágzik. Új tapasztalatokkal gazdagodik az iskolában, utána pedig a különféle munkahelyeken. Ilymód a gyermekkor utcai és iskolai csetepatéi megelőlegezik az utána következőket. S ez a maga módján pozitív, mert nem sok új meglepetés érheti a kisebbségi embert. Természetellenes módon megedződött, ha kibírta, s bírja, ha bírja. Amennyiben derűs természetű, nem rágódik azon, hányféle meglepetés érheti még... S akkor félálomban érik a legszörnyűbb fejlemények, amelyben pusztulásra ítélik ezeket az aggasztó, gyanús, nem kellőképp elkötelezett, netalán bosszút forraló idegen elemeket. Mert többségileg a többségé a főid, övéké a levegő. S szinte kivétel nélkül birtokukban tudják mindig: az egyetlen igazságot. A történelmit. Meg mindenféle igazságot, amelyik létezik még. - Ezért gondolom én azt, hogy a kisebbségi psziché orvosolásán túl: vagyis innét: elsősorban a többségiekben kell tudatosítani a világ sokféleségét, amely fontos lépés a civilizáltság felé. Nyitott kérdés, hogy ez kinek és mikor sikerülhet. Ha sikerül, elfelejthetővé válik, hogy valójában ki is az indián. így vagy amúgy. S nem kell senki alá tüzet gyújtani. Újabb mozzanatként. Nem kell elégetni, de olvasztótégelybe tenni sem. Az idő a civilizált országokban is kivétel nélkül a többségnek dolgozik. Nincs ok türelmetlenségre.- Hol nőttél fel pontosan?- Újvidék Telep nevezetű, régebben túlnyomórészt magyarlakta gettószerűségének a peremén, a marginalitás szívderítő kilátásaival. Újvidék maga is peremtelepülés, Pétervárad függelékeként létesítették, az erődítmény sáncainak a helyén, aztán a fáskamra fokozatosan túlnőtte a főépületet, ha magasságában nem is. Tudni kell azt, hogy a péterváradi vár órájának a kismutatója jelzi a perceket, talán ezért kapott el néha a pánik, hogy túlságosan gyorsan múlik az idő. Ott nőttem fel, az évekkel ezelőtt felszedett zombori vágánynak a város felé eső oldalán, s még emlékszem a Ha nyílnak a zombori rózsák című mélabús műdalra, amely ugyanúgy beépült az emlékvilágomba, mint bármi más. Ugyancsak az a vicc, amely szerint kucsa lesz a kutyából, amint áttrap- pol a zombori vágányon és a Telep földjére teszi a lábát. Minden nyomorával együtt gazdagságot is jelentett ez, mint ahogy maga a balkáni színesség is többletet tud adni az írónak a különféle kultúrák találkozásaival, ha az író élni tud ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan a nyelvromlás gyakorta meghökkentő méreteket öltő ténye is. ATelep peremén még többnyire elfogadhatóan beszéltek, de beljebb az újabb időkben annyira összekucsu- lódtak a nyelvi elemek, hogy nyelvész legyen a talpán, aki azt helyre rakja. Egyáltalában megfejti az értelmét, ha nem nőtt bele a sajátosan telepi nyelvzüllés folyamatába. Mindazonáltal ez a fórmedvény is működik: a telepi simán érti a telepit. Valamikor gunyorosan elszórakoztam azzal, hogy szövegeket gyártottam a telepi dzserekek beszédmódzsát oponásázva, azaz utánozva. Elő is adtam őket kopott zongorakísérettel - mindent a maga helyén: — a telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület patinás emeleti termében, néha bődüle- tesen felüvöltve, s mondhatni, nagy sikerrel, bármiféle szabályos mondattani sorrend nélkül. Egyéb szabályosságokat is mellőzve. Izgalmas és tanulságos volt. Mindenki beleröhögött a görbetükörbe. Én is. De azóta már filmeket sem vetítenek a telepi suvickos moziban, s a telepi dzserekek is másfelé járnak.

1090