Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Morócz Zsolt: Szindbád álma Krúdyról

zelmi asszociációkat idéző szavakat hoz fel példának: háj - báj, hattyú — faty- tyú.) A névhangulat pedig - vélekedése szerint - a nyelvközösségen belül is egyéni, sőt alkalmi érzés. Krúdy kedvelte a nyelvi archaizálást, az ikerszavakat, a kettőzést. Nála nem ősszel történnek a dolgok, hanem őszidőben. A boldog békeidőben; de néha gyűlölik a boldogokat, mert gonoszabbak, közönségesebbek, jellemtelenebbek, hazugabbak — tehát boldogabbak, — mondjuk Privát úrnál, akit tekinthetünk Krúdy alteregójának, az Isten veletek ti boldog Vendednek! novellájában. Rossz pillanatában írta, mégis remekmű lett. máskor hősei a régmúltban élnek, búskomolyak, merengőek csupán. A gyakran soványka cselekmény helyett, maga az emlékezés az esemény. (Az esemény jön és elsuhan - írja Weöres — az emléknek száz ideje van.)

Egyik ősét - bár az orosz íróktól Rabelais-n át sokakhoz hasonlították, - Apor Péterben fedezhetjük fel, aki nem kedvelte a „náj módit”, és ezért megörökítette a régi jó időket. Krúdy is a múltba fordul, a hajdani idilli - ám sohasem létezett - aranykor felé, amelyik ott él, mint hiány, a magyarok lelkének egyik titkos zugában. Ajelent állandóan megkérdőjelezi, ennek a (fiktív) aranykornak a tudatában: „Ok a régiek voltak az igazi írók, manapság nem tudunk semmit sem.” - kezdi az Aranykéz utcai szép napokban. Az idill kortársává kívánt válni, mert ami ma történik, csak halvány visszfénye az egykori teljességnek. Ezt a romantiksu visszavágyódást azonban a legsivárabb nihilizmus egészítette ki, ezért nem válik pillanatokra sem elviselhetetlenül érzelgőssé, szirupossá. Az „élet” gondoskodott róla, hogy ne feledhesse a „valóságot”. Mi volt ez? A pénz. Bú, mámor, napi gondok, bor - és másnap, mindig a katzenjammer. Túl megrendeléseken, kényszeren, az anyagiak előteremtésén — a nagy álmodó - önmagának mesélt, önmagának írt. Néha talán arról, hogy ő Szindbád, és Krúdy Gyulát is csak álmodja. Ilyenkor minden „szép volt, akár az emlékezés.”

Krúdynak lelkes hívei vannak és gyanakvó méltatói. Cs. Szabó kimondatlanul a polgárerények hiányát kéri rajta számon, és kimondva az európaiságot; mások - láthattuk Veres Péternél - a közösségi elkötelezettséget. Túl magyar, túl vidékies, túl sok díszítőelemet alkalmaz. Túlságosan termékeny. Túlságosan művész. Túl Krúdy.

Kosztolányi azon a szeptemberi délutánon nem találta otthon a Hajóst. Talán valamelyik szerkesztőségben ült fáradtan és megalázottan, kézirattal a kezében várva a kegyes szerkesztőt. Esetleg egy fürdőt keresett fel, hogy petyhüdt izmaiban jobban pezsegjen a vér. Netán bort ivott valahol Óbudán, az árnyas kiskocsmában, kifogásolva, hogy a nedű nem pincehideg. Nem tudjuk. Kosztolányinak nem sikerült beszélnie barátjával, ezért levelet intézett hozzá: „... a mai sivár novellás termésben jól esik közölni veled, hogy ezek a csöndesen ballagó, a kedélyesség álorcájában járó írások remekművek, amilyeneket - érzésem szerint — eddig még te sem alkottál. Micsoda biztosság, érettség és magyar démoniság. Ha külföldi lennél már tanulmányokat közölnének rólad lapjaink. De elhagyom. így levélben nem is illik. Számot tartok azonban arra, hogy könyved megjelenésekor elmondjam ezt és egyebet, hosszabban s okosabban is.”

Krúdyval mindenkor így leszünk: legközelebb „egyebet, hosszabban s okosabban is”. Addig pedig álmodhatunk együtt a Hajóssal, - Krúdyval vagy Szindbáddal, mindegy — önmagunk jobbik részéről.

1050