Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Morócz Zsolt: Szindbád álma Krúdyról
Nos anélkül, hogy divatos személyiségelméleteket használnánk - vagy gyártanánk, - tegyük fel: Szindbád, az író és úriember, a művész, elviselte Krúdyt, a „züllött hajóst”, amint Cs. Szabó László nevezte. Krúdy ugyanis meglepő élességgel, önfelmentés nélkül vizsgálta önmagát is. Hatvány Lajos vendégszeretetét élvezte egyik fennmaradt levele szerint. Pihengetett Ausztriában, a Hermész villában. Nem érezte rosszul magát, szép volt a kert, jó a kiszolgálás. Ferenc József bútorait és WC-jét használta. Valójában pénzt akart. Közbámulatra - mint feleségének beszámolt róla - nem ivott. Versenyt írt Hatvanyval - a dilettánsok imádják az ilyesmit - és kedvező alkalomra várt, hogy jelentősebb összeget kérjen a bárótól, aki már előre panaszkdott: nincs pénze. „Még egy - két napig maradok itt, - írta az otthon szorongó családnak - mert az asszony (Hatvanyné) Salzburgba készül. Talán akkor...” Nem szépít, nem keres önigazolást. Tényeket rögzít. Az emlékezés nagy mestere, halála előtt két évvel vetette papírra a következőket: ,„A magyar író, aki eddig is még a szépnek látszó tegnapokban is csak messzi oldalági rokona volt a pénznek (és a pénzzel járó szavaknak), most aztán csupa oldalági rokonokat talál maga körül.” Pénzről az irodalomban, rajta kívül, csak Ady beszélt ilyen nyíltsággal. Az okok ismertek. Krúdy egész életében anyagi kiszolgáltatottságban élt. Amikor Kosztolányi jóvoltából hozzájut a lord Rothermere által felajánlott 500 fonthoz, arra kéri a költőt, hogy a pénzt ne nyilvánosan nyújtsák át, mert hitelezői olyan rohamot intéznének ellene, ami után egy vas nélkül jutna haza, Óbudára. Cs. Szabó feljegyzett története szerint apjának akart eladni egy szép gyűrűt. Illés Endre látta Krúdyt pénzt számolni: komótosan forgatta a bankjegyeket. Azon a borítékon, amelyben Kosztolányi levelében arra kéri, hogy eleget téve „a demokratikus, jótékonysági szempontoknak”, ajánlja fel a díj 10%-át szegény írók támogatására, rövid tételek szerepelnek házbérről, cipőről, Bródynak visszafizetendő tartozásról. Az érett Krúdy írásain azonban ritkán hagynak nyomot az anyagi fuldok- lás gondjai. Pedig a valóságot, a nyomort, a megaláztatást kevesen ismerték jobban nála. Elbeszélései, regényei látszólag, - hogy őt parafrazáljuk - céltalanul indulnak, terv nélkül és szinte véletlenül érkeznek meg végül valahova, ha ugyan megérkeznek. („Kiadjuk ezt a tárcát szerkesztő úr?” - kérdezi Márai regényében a nyomdász. „Tudniillik négy hasábon át nem történik benne semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy halat...!”) Ha Krúdy a posztmodernben alkot, nyilván akadtak volna olyanok, akik úgy vélik, hogy legfőbb mondanivalója maga a nyelv. Az öncélú tobzódás, minden szó ízének, aromájának, zamatának felidézése. Látszólag nem izgatták a társadalmi problémák, legföljebb témát látott a kápolnai földosztásban, vagy a „Kun Bélcsivel” való találkozásban. Kritikája valóban nélkülözi a szociális elemeket, de ahogyan szemügyre veszi „A bolsi”-t, a pillantása alatt egyszerre semmisül meg az ember és a rendszer, amit képvisel. Magányos volt, nem tartozott az elkötelezett írók közé, nem hitt a haladásban, az „igazságban”, könnyen lehet, hogy Veres Péter ezért nevezte a magyar irodalom nagy hazudozójának. A népi írót láthatóan zavarta, hogy Krúdyból hiányzik a közösségi érzékenység, csak művész, semmi több. Az elhazudott valóság számonkérése a szavak nagy alkimistáján azonban 1048
