Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Morócz Zsolt: Szindbád álma Krúdyról
idejét múlta. (Veres Pétert a stílus zavarta meg, vagy az olyan címek mint Az élet álom.) A valóság - az a bizonyos objektív - már a természettudósok szerint sem létezik. Heisenberg óta tudjuk, hogy jelenség csak megfigyelővel együt van. Az irodalomban pedig legföljebb valóságok vannak, és ezek a nyelv által jönnek létre. „A világ nem beszél. Csak mi beszélünk.” - állítja Rorty. Gadamer pedig úgy véli, bogy „a nyelv az, ami voltaképpen minden világmegközelítést közvetít.” Heidegger — Hölderlint idézve - jelnek mondja az embert, megfejteden, értelmezés nélküli jelnek. A nyelv - a posztmodern filozófia kitüntetett témája, - egyszerre híd és korlát, a valóság meg a szubjektum között. Ameny- nyiben teremti, annyiban igen gyakran el is fedi a lényeget. Ezért beszélnek korunkban előszeretettel a szövegről, mint önálló világról. (Chomsky egyenesen odáig megy, hogy kimondja: egy kijelentés igazságtartalma nem adható meg a textuson kívül.) Krúdy varázslatos birodalmában,ha nem sodor el bennünk a stílus, átlátunk az aranyködön, megtaláljuk a valóság elvéthetetlen lenyomatát. A keserűséget, a kiábrándulást - minden társadalmi reform hirdetése nélkül - megfogalmazta. Ennyi a bírálata. Feltehetjük némi kajánsággal a kérdést: ki volt nagyobb álmodozó? Az utópista politikus Kun Béla, vagy az író Krúdy? A tiszta művészetet elvető Veres Péter, aki a közösségi gond és a paraszti lét kiszolgáltatottságában égett,- ne csodáljuk — nem érthette igazán Krúdyt. „Nem a magyarság szócsöve lett, hanem csak a papíron hazudozás ritka nagy művésze.” Vele szemben Sőtér István azt állítja, hogy Krúdy munkássága „a legnagyobb honi és világirodalmi igazmondók műveivel vetekszik”. Ugyancsak ő hívta fel rá a figyelmet, hogy amit Krúdyban Proustboz szoktak hasonlítani, már akkor megvolt benne, amikor a francia író még nyomdába sem adta kéziratát. A Krúdy-időélménnyel úgy vagyunk, akár Szent Ágoston az idővel: ha nem kérdezik mi az, tudjuk; ha kérdezik nem tudjuk. Ebben az álomvilágban a Krúdy-mitológia ismeretlen szabályszerűségei érvényesek, csak azok működnek. A mítoszok — Kirk szerint - abból a szempontból, hogy bennük a normális asszociációk felbomlanak és újra rendeződnek, feltűnően hasonlítanak az álmokra. A mítosz álomszerűsége - mondja - adja a történet lebegő, meghatározhatatlan auráját. Ez lengi be Krúdy munkáit is. A nyelvi csoda, amit létrehozott, makacsul ellenáll az elemzésnek. Sokan a biztosan megválasztott hasonlatokban fedezik fel a titkát; legtöbben azonban Schöpflintől máig, az „olyan mintha” típusú mondatokkal írják le műveit; igen gyakran egy „új” Krúdy-hasonlatot alkotva. Ez a stílus, ez a nyelv - ha Krúdy szólaltatja meg- alkalmas arra, hogy a létezésnek olyan dimenzióját, légkörét tárja fel, amelyet őelőtte nem ismertünk. Már a nevek, a regénycímek megválasztásával elindítja azt a képzettársítási láncot, ami átvezet a bizonytalanba, az „amikor még”-be, a „másik Magyarországba”, ebbe a bús, borongós, óarannyal, óezüsttel bevont világba, ahol a létezésnek még méltósága van. Ha olvassuk Szerán- di Szerafin, Rezeda Kázmér, Fátyol Szilvia, Álmos Andor különös kalandjait, óhatatlanul eszünkbe jut Kafka Josef K-ja, akinek a szerző egyetlen betűre redukálta a vezetéknevét. A Krúdy-hangulatot, a csoda természetrajzát lehetetlen definiálni. A nyelvhangulatról, a nyelv akusztikájáról írja Zolnai Béla, hogy az elválaszthatatlan a jelentéstől. (Hasonló hangzású, de ellentétes ér1049
