Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a rezdülettelenről, mélyében alszik a nappal álma, mélyebben az éj fekete ragyogása - aképpen igyekezett most, sejtelem nélkül ocsúdás pirkadata nélkül gyenge tagjait, pártáját, arcát - áttetsző sugár - hullatva, egyetlen a delejes hívás, egyetlen az ő útja, testét,habos kendőjét engedte-hagyta, bomoljék szőtt szálaira, eszmélet nélkül várta, ömöljék főiddé, tehetetlenné, foszlassa lángok kerge szerelme, oszlassa vízfolyam közönye, forgassa szelek madara szárnya - így állt és haladt, rezdületlen a pilla, repes a várakozás de a világ útjai elébe siettek, várakozása forró csendjét elállták, életet könyörögtek, halált könyörögtek, tövére borultak, uszálya partját nyaldosták, éhségük tátongó katlanát zúdították hóviráglábára, a csömörteli bendőt, az üreset, áldozatul felajánlották sóvár szomjukat, kéjgyötrelmüket, a megerjedt könnyeket, a sebeket, kazalszám a sok sebet, füstjük felkúszott kezére, szűz- hóhalom-vállára és elháborogták történetüket, ő, illatának mézét gyöngéden rájuk lehelte és visszabocsájtotta őket, de jöttek mások, kifogyhatatlanul ugyanazok, halfarokkal és szablyákkal, kacagásuk vacogott, kacagásuk vak- kantott és pocsolyába rázta arany porzóit, siralmuk hályoggal homályosította várakozó tavának holdsima tükrét és érkeztek bocskorosan a hegyi kaptatón a sánta öszvéreken és mezítláb, fejükön papirkoronával, hátukon az örökségzsák, abban nyávogtak és ficánkoltak a trónkövetelő porontyok, jöttek népes hátvéddel a kocsmáros fejedelmek, bírák, hóhérok, próféták kíséretében, valamennyien búskomorak, fityegtek rajtuk a foglyok, a kintornások, a nyúlszá- júak, lyukas bádogfazékban egyetlen zsivajban kattogtak bilincsek, kolompok, trófeák, gépfegyverek, szirének, rózsafüzérek, sebek, sebek, sebek, hasfájós újszülöttek, a menet farkán az aszkéták a beléjük csimpaszkodó ledér lepkékkel, parókájukon mártírkoszorú, mind süketek és zajongók, a csörgősipkás tuttit vezényelt, de valamennyi szólista akart lenni és mondták történeteiket, mind ugyanazt, az úgy volt, úgy bizony, az én életem, senki másé és bizonyítékul elébe szórták pikkelyeiket, hattyúpihéiket, hályognevetésüket és erdőzokogásukat és haragsüvöltésüket a fekélyátkokkal, így, ezt nézze, ezt lássa és kötözze és kenegesse, és fedje, takarja és ríjon velük és szitkozódjék és hervadjon, velük vérezzen, szórjon pártájára hamut és trágyalét és adjon nekik életet, sok-sok életet, ki, ha nem ő — aki .... derítsen szerencsét, újat, szebbet, érdem szerint, bizony nekem, ne a másiknak, csakis nekem, nekem ..... legalább szép halált ..... és ő kötözte, szirma viaszával balzsamozta és k endőjét foszlányra szagatta, hogy legyen, legyen valamennyinek bársony szemfedője -, de légió voltak és megátkozták, sohamár, sohamár vijjogtak a hollók együtt az árral az ár felett, s míg a színevesztett elröppenő száraz levél után kapkodtak, a hullámkerék nyirokmocsárba sodorta valamennyit, vissza és együtt és özönlöttek to meet the majority és mégis visszajöttek, mások, mind mások és mind ugyanazok, mert csak öt út vezetett ide, s innen oda, valahová, sehová, a könnysáros, a vércsekacagással és a kelepcék mozaikjával berakott egérutak, a vakvágányok, a zsákutak, az elhagyatott, a denevérlakta tilos táblákkal kérkedő magándűlők tévútjai, a még elhagyatottabb, a kötelező tilos táblával ellátott parancsoló közsztrádák 975
