Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
tévútjai, a démonok és tündérek leshelyeivel szegélyezett mély szurdok sötétje göröngyháton a kerékvágásba szorult ökrösszekerekkel, a számok sokasodtak, a zarándokok sokasodtak, a fájdalmak sokasodtak, a fájdalmak sokasították az átkokat, de az öt úton valamennyien elfértek, mert csak öt út volt, kétség- beesett tenyerének öt széttárt újjá, és a másik öt, megváltásuk áldozatára felmutatott öt szabad út-------------de ők egyre csak többen, mert nincs határa a határtalannak, nincs feneke a feneketlennek -, mivel kimeríteni a kimerít- hetetlent? önmaguk zuhanó kútjában sokan - számmal számlálhatatlanok - de mind belefértek tenyerébe, oda, ahonnan az utak indulnak, ahonnan az utak elágaznak és eltévednek, ahol az utak találkoznak: a keresztúton és ott, a keresztúton tenyere bölcsőjébe fektették keresztcsontjukat és ő befogadta fekélyeiket és átkaikat, fekélyek és átkok verítékes, koronás, tövises homlokai a rózsakehely írjába mártózva megcsendesedtek, olajának igézetében megadták útjukat a por, a tűz, a víz, a lég tehetetlen akaratának, a számok kegyetlen örvényének egyik szirmát szárították homokká, másikat vízbe sodorták, harmadikat lángba kapták, negyediket szélbe szaggatták----az ötödik? kevesen voltak, akik a hangon túli hangra nyíltak, kevesen, akik eszméltek, még kevesebben, akik eszméletüket is el tudták vetni. Egyik szirom a földé, másik a vízé, harmadik lángé, negyedik szélé, az ötödik -? az ötödik az értelemmel kimeríthetetlen űrnek az űrbe, mérhetetlen a magassága, mérhetetlen a mélysége, sohsem lesz annak mértéke - de ő ott állt, és haladt változatlanul a fűszálnál finomabb fényhídon, szirmát föld nem sá- rozta, szirmát víz nem roncsolta, szirmát szél nem rojtozta, láng meg nem perzselte, füst nem kormozta, kelyhét szitok, átok, fekély nem rútította, fehér lobogás ő a kert közepén szálló ív csúcsán, s míg koronája magasra emeli az égboltot, mind magasabbra, nyílik viaszfehéren, szegélyén hajnalpírra], szegélyén alkonybíborral, örök csillagának trónszéke ő, és halad-halad, szüntelenül szembe a sarkcsillaggal, és míg teste, a könnyű, a lénye fonalából szőtt selyemfátyol a harmat súlyát viseli, vonulnak körülötte a világévek és hullatják csilaghavukat és ő változásaikat ismét és újból és a napok végeztéig befogadja és kinyitja, színét, illatát tagjainak tündöklő szivárványát játszi kényükre szőtt ruhákra cseréli, váltogatja, hangtalan puha lépte, szára lengése mennyei rétek azúr leheletét szórja, permetét hinti, de marad változatlan az arany, a közép, várakozásának izzó szeme és már közelíti, a kapu közeleg, és már ott áll, jégfal sehol, (állt ott valaha jégfal?) zöldmáz, léc, kertkapu, kopott, a tölgyfakilincs vásott, érintés nélkül nyílik, a fényrésből már hallanám, már szólítanám, már ujjonganám a belépő 976
