Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

tévútjai, a démonok és tündérek leshelyeivel szegélyezett mély szurdok sötétje göröngyháton a kerékvágásba szorult ökrösszekerekkel, a számok sokasodtak, a zarándokok sokasodtak, a fájdalmak sokasodtak, a fájdalmak sokasították az átkokat, de az öt úton valamennyien elfértek, mert csak öt út volt, kétség- beesett tenyerének öt széttárt újjá, és a másik öt, megváltásuk áldozatára felmutatott öt szabad út-------------de ők egyre csak többen, mert nincs határa a határtalannak, nincs feneke a feneketlennek -, mivel kimeríteni a kimerít- hetetlent? önmaguk zuhanó kútjában sokan - számmal számlálhatatlanok - de mind belefértek tenyerébe, oda, ahonnan az utak indulnak, ahonnan az utak elágaznak és eltévednek, ahol az utak találkoznak: a keresztúton és ott, a keresztúton tenyere bölcsőjébe fektették keresztcsontjukat és ő befo­gadta fekélyeiket és átkaikat, fekélyek és átkok verítékes, koronás, tövises homlokai a rózsakehely írjába mártózva megcsendesedtek, olajának igézeté­ben megadták útjukat a por, a tűz, a víz, a lég tehetetlen akaratának, a számok kegyetlen örvényének egyik szirmát szárították homokká, másikat vízbe sodorták, harmadikat láng­ba kapták, negyediket szélbe szaggatták----az ötödik? kevesen voltak, akik a hangon túli hangra nyíltak, kevesen, akik eszméltek, még kevesebben, akik eszméletüket is el tudták vetni. Egyik szirom a földé, másik a vízé, harmadik lángé, negyedik szélé, az ötödik -? az ötödik az értelemmel kimeríthetetlen űrnek az űrbe, mérhetetlen a ma­gassága, mérhetetlen a mélysége, sohsem lesz annak mértéke - de ő ott állt, és haladt változatlanul a fűszálnál finomabb fényhídon, szirmát föld nem sá- rozta, szirmát víz nem roncsolta, szirmát szél nem rojtozta, láng meg nem perzselte, füst nem kormozta, kelyhét szitok, átok, fekély nem rútította, fehér lobogás ő a kert közepén szálló ív csúcsán, s míg koronája magasra emeli az égboltot, mind magasabbra, nyílik viaszfehéren, szegélyén hajnalpírra], sze­gélyén alkonybíborral, örök csillagának trónszéke ő, és halad-halad, szüntele­nül szembe a sarkcsillaggal, és míg teste, a könnyű, a lénye fonalából szőtt selyemfátyol a harmat súlyát viseli, vonulnak körülötte a világévek és hullat­ják csilaghavukat és ő változásaikat ismét és újból és a napok végeztéig befo­gadja és kinyitja, színét, illatát tagjainak tündöklő szivárványát játszi ké­nyükre szőtt ruhákra cseréli, váltogatja, hangtalan puha lépte, szára lengése mennyei rétek azúr leheletét szórja, permetét hinti, de marad változatlan az arany, a közép, várakozásának izzó szeme és már közelíti, a kapu közeleg, és már ott áll, jégfal sehol, (állt ott valaha jégfal?) zöldmáz, léc, kertkapu, kopott, a tölgyfakilincs vásott, érintés nélkül nyílik, a fényrésből már hallanám, már szólítanám, már ujjonganám a belépő 976

Next

/
Oldalképek
Tartalom