Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
is kuporogtam mellettük, hadd legyek jelen a kinyílás pillanatában, s amikor a gémberítő guggolást megunva ugrókötél, gyűrűhinta, vagy a frissen kelt csibék csábításának engedve kis időre odahagytam őrhelyem, majd csakhamar visszaszaladtam, hasad-e már, bomlik-e már? - hiába, minden alkalommal megtréfáltak, rostokolhattam én ott akár alkonyatig, akárha szándékosan előlem zárkózott volna magába a készülődő nyílás, egyetlen szirom sem feslett, hogy reggelre a rejtély a csoda nyíltságában rámtárulkozzék -, csak nagysokára fogtam fel, a keletkezés csodáját nem lehet meglesni, holott a hervadó múlást minden napszak befogadja, minden napszak és minden pillantásunk -, a tavaszi tulipánok, liliomok sziromfonnyadásáért lassan-lassan megvigasztalt a váratlanul kivirító, de annál tartósabb életű nyári verbéna, tejes viola, mályva, nemes szarkaláb, rezeda ezerszín abrosza, míg a kertnek nemcsak évszakai, hanem napszakai, a délelőtt tűzszíneiben sütkérező, esteledtén álomba záruló porutlakkák, és fordítva, a nappali szendergésből alkonyattájt ocsúdó estikék, törökviolák ritmusa szabtak mértéket és határt a határtalan gyermekparadicsomnak, addig életében ezt, ott a szomszéd palánktól vagy fél lépésnyire meghúzódó, s vállát a korhadó deszkára hajtó rózsatövet szinte észre se vettem, talán, mert az előkertben díszelgő bársonyvörös és citromsárga, karóhoz erősítettekhez hasonlóan nem metszették zsenge idejében fára, s csak úgy bozontosán terjeszkedett, de nem aképpen, hogy más palántát elnyomott volna, sőt, terebélyes karjainak árnyában inkább védte a magánál gyengébb nefelejcset, gyöngyvirágot, nyáridon a tűző forróságtól ki ne égjenek, és csak ott, ágbogainak ernyője alatt várt július derekán, amikor az eperágyá- sokban nemcsak az érés ideje telt be, hanem a levelek is fakó csipkésen kezdtek már zörögni, ott, alatta várt a meglepetés, egy-egy pirosló szamócaszem, az apró korallbogyóért alábújtunk, s mialatt az ágbogak közül kikászolódva, szánkban az utóérett gyümölcsök bódító aromáját ízlelgettük, dehogy is sejtettük, hogy rózsaméz fehér illata árasztja egész testünket,ám hogyan is fordult volna tudatunk élesebben erre a bokorra, amelyik úgy volt ott, mintha nem is lenne, amelyiket, legalább is észrevehetően nagyanyám sem ápolgatta, sohsem láttam lombhullatás után a többi rózsafához, díszbokorhoz hasonlóan körültányérozni, télire földet húzni tövére, derekát beszalmázni, hányszor hallottam amint Paraschivát intette, ne feledd a moslékot a körtefa tövére önteni, hadd zsírosodjék, az agyaglevet meg a rózsák alá, mert azt igen kedvelik, színük attól éled, - erről szót se ejtett, kártevő rovarok ellen sem láttam azt a többihez hasonlóan permetezni, vajon abban a biztos hiszemben történt a mulasztás, hogy ez, éppen ez a rózsa amúgy sem engedi magához a tetveket, hogy viaszos, csokros nyílását hernyó nem rághatja rozsdás rongyosra, lehet ezért, ámbár az sem lehetetlen, hogy a maga módján olyankor gondozta, amikor virradat előtt senki sem látja, talán ezt az egyet másra nem is bízta s reggeli köntösét tüskétől, bozótágtól sem kímélve maga hatolt a sűrű védte rejtekbe, igen, bizonyára így lehetett, hiszen azon a deres októberi reggelen, Jula bába születésnapján akadt volna a kertben frissen nyílt krizantém, harsogó bronzvörös, hetyke sáfrányszín, alkonybíborba hajló lila, akár fehér, mégis, ennek a bokornak utolsó nyílását vágta le, a mindenki szeme láttára virágzó, senki által meg nem látott, saját fényébe rejtezkedő titkosat, de amint az eltávozott után, aki árnyát magával viszi szemünkről is eloszlik az árny s valóságának fényei felderülnek, úgy eme rózsabokorról is -, míg a nagyanya 973
