Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
körtefájának nevezett erőteljes fa bő leves gyümölcseit egyik napról a másikra földre loccsantotta, leveleit lehányta, s mint szíven talált ember jelenlétünkben roskadt össze, addig a bozót takarta fehér rózsa, akárha otthagyta volna helyét a rozzant fapalánk mellett, akárha a kert közepére állott volna, halála után egyszeribe erős hajtásokat hozott, a régieknél duzzadtabb, hosszúkás telt bimbókkal, kagylószirmok peremén hajszálvékony rózsaszín erezettel, halála után, ahogy az elárvult kert egyre gyomosodott, egyre kopárodott, úgy sudárzott fel a bokor, s ha életében bőven is hozta virágait kora tavasztól fagy beálltáig, most még dúsabb, még királynőibb lett, akárha a kert, a világkert közepén növekedett volna -, nem akárha! nem - titkát levetette, és amit addig csak a titok ismerője, önmaga ismeretlen ismerője tudott, most mindnyájunk előtt nyilvánvalóvá lett, ott, a rozzant palánk mellett, ott a közép, mert ez volt az a rózsa, ő maga ő maga, a két ablak között, a vihar elnyelte olajkép helyén, a megnyílott pá- dimentum, az elsüllyedt fal helyén, az űrbe oszlott jégfal helyén, azon a fűszálnál finomabb fényhídon szemérmes büszkeségben egyetlen fehér rózsafáklya, önmaga fátyola, felismertem, annak a hosszúszáron világító rózsának illata merült pórusaimba, s merültem én illatába, amit a vándorfestő a hirtelen távozáskor lemetszett, s mielőtt riadtamban még utána kiálthattam volna: nem szabad! — lábnyomot se hagyva maga után, már úgy eggyé vált az úttal, amelyik odahozta, amelyik elvitte, hogy szólásra tátott szájamat a felröppenni készülő hang megülte s némaságba száradva gubbasztott biggyedt ajkamon napszálltáig ő maga, a sejtelemnél finomabb pókhálóhídon menyasszonyszelíd ragyogásban állt és haladt,a mozdulatlan híd haladt, már nem felém, egyre magasabbra, az eget emeli mind magasabbra, az eltűnő világ számára láthatatlan, az ő homlokán gyulladt, az ő szemefénye sugározta, a csakis ő látta csillagzat felé, ráismer, O AZ! - tűzlehelete a vizekből kiemelte - egykor - ráismer, O AZ! - hevét megszelídítette - egykor -, visszavert fátyolfénnyel a vulkánsebet hűsítette, hamvas életté szülte, frissen fejt tej édes színévé szűrte,a színeire bomlott fényt fehér testében újra egyesítve, rózsakehelybe gyűjtve vitte vissza - az egészet, oda, örök helyére — Hozzá ő, kiben teljessé nyílt az élet, nem kívánt élni, ő, kinek korsójából kicsordult az élet, nem kívánt halni, hullámkör hajladozása repdesés, repesése várakozás valamint egykor, tűzigézet hevétől - mámor és varázslat - kibomlott arca, bomlott kehellyé, ötsziromvirággá, és tárta tagjait, a megvalósult testet az elsőt a túlsónak, a távolinak, a közelinek itt, sejtelem nélkül ötszirom gyöngyházról, sejtelem nélkül folyondártörzséről, komlóillat karjáról, sejtelem nélkül harmat arcáról, pergő mosolya himporáról, ötsziromba foglalt tengerszeméről, 974
