Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
úszik a tojás a vizeken és úsznak a vizek a tojásban, de rebben a kezedet- és végnélküli, az örök szűz, a folttalan, az alaktalan, a rebbenésében mozdulatlan semmi, rebbenése vágy, rebbenése villám, az egyetlen, a mindeneket betöltő pont semmi voltából kiválik, izzik, parazsa, szikrája, lánglobogása gondolat, gondolata forma, alak és jelenlét és emlék, és az egyetlen pont szere- lemtüze feltöri a tojás pecsétjét, oldja, hogy teste legyen a testnélkülinek, emléke az emléktelennek - múlhatatlan - kinek emlékezete felejtés az egyetlen pont, a gyökértelen, első gyökerét szomjuhozza, a végsőt, az önmaga várában szendergő bimbót, csak a kezdet nem ismer szükséget, kagylócsendjében nem áhít véget, kagylócsendjében szendereg együtt csíra és gyökér, gyökérből serkenő szár, levelek íze, lombok éneke, tánca, árnya, virágjában porzó, bibe, párta boldog teljében semmi hézag, törés, hiány, mély álma hamván semmi karc, de a vég, a vég, mielőtt elhamvadna, de a vég, az örök visszatérő — a vég soha véget nem érhet - éhsége, sóvár szomja, izzó szikrája a kezdetek szélhaját kibontja pattan és reped és hasad a szűzhéj, a vizek megremegnek, burkából gyönge mag bomlik, a legerősebb, kezdetnélküli, kimeríthetetlen a kezdet, ősöreg ősök őse, gyermek, ringó nyugalma delejtű, a véget vággyá sűríti, erjeszti, szítja — dobban, valami dobban, valaki dobban, szívvé dobban - villámnyíllá igézi, gyújtja a lélek rügyei az álmok ébredeznek szétesett foglalat, horkanó örvény, kép helyén puszta fal, vakfal, meztelen, sík helyén ormagerincecsúccsanincs jégfal, de görög a hegyláb, ereszkedikomlik, vizekébredése tajték, tajtékébredése kígyó, pikkelyezüsttörzs káprázatszökő- kút fel a magasba, világok tajtékfája, saját teste az oszlopfája, azon kúszik és siklik és szökken, kígyófej, koronás, kígyószáj a fa gyökerét tartja, lengeti, kínálja, az űr tűzmadara rácsap, kóstolja - édes — heve halványul, lángja megenyhül, szárnya széttárul, a vizeket dicsőségével aranyozza, víz megcsen- desül,a dicsőséget befogadja, drága ajándék, visszaragyogja, a ragyogást megsokszorozza, terjeszti földdé, emeli éggé, leheli léggé a dicsőséget befogadta - megdicsőül és ő, a szüntelen, aki sohsem volt, dicsősége tükrében egyetlen szemmé válik, saját szemévé válik, dicsősége tükrében meglátja önmagát és beleszédül, szemsugara, jaj fel ne perzselje, szerelemsugár hímleplét, a most születő hajnalt el ne eméssze, e nagyvilág tündérköde el ne veszítse, ó, az a semmipont, szét ne hamvadjon semmiségébe és lám, a megbékélt vizek könyörülnek, himbáló hullámágyon, megfakadt sziklarésben, körtáncos nyári réten, a kertben, ebben az egyetlen boldog kertben a dicsőséget öt sziromba fogják, és nyílik, szemben a sarkcsillaggal, bomlik, fakad a rózsa ó, az a fehér rózsabokor nagyanyám murokkal, petrezselyemmel, legyezőszoknyás ribizli- és kócos hajú málnabokrokkal, fűszerillatokkal vidámító, csombor-, kapor-, tárkonytövekkel vegyes virágoskertjében, bizony, nem sok ügyet vetettem rá, míg az évszakok hozta virágnyílásokat izgatott várakozásban lestem, s csak az bántott, hogy bár a duzzadó bimbókat mereven figyelve,órákig 972
