Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"
18. Tudományok doktora: TMB. 1966. okt. 5. — 723. 1957. I. 1. 19. Tanszékvezető egyet, tanár: 1969. szept. 23. Rektor. 20. Nyugdíjazás: ELTud. Egyet. 1040/1/1980. 21. Családja: felesége Vidra Mária középisk. tanár, festőművész, 1910. II. 26.; leánya: L. Emőke művészettörténész, az Iparművészeti Múzeum osztályvezetője, két unoka. Kitüntetések: Munka Érdemrend arany fokozata: ET VI-22/3/80.13 Finn oroszlánrend lovagja: 1970. I. 12. Bulgária 1300 éve, kitüntető oklevél 1981. Aranykoszorús csillagrend: 1985. ápr. 4. VI-6/16 85 1991. március 25. Széchenyi-díj. Kiváló tanár stb. A Magyar Régészeti Társulat és a Néprajzi Társaság, valamint az Ó-magyar Kultúra Társaságának tiszteletbeli tagja. A nemzetközi Finnugor Társaság, a Römisch-Germanisches Institut, valamint a Szláv Régészeti Bizottság (Nyitra) tagja. Lezárva: .1991. IX. 3-án MESTER ÉS TANÍTVÁNYOK Most csak azokról írok, akik életre szóló tanítást adtak nekem, egyszóval egyéniségemet formálták, nem megformálták, mert az nyilván adva volt, hanem csiszolták, terebélyesítették, gazdagították. Kettős örökségem: Édesanyám és Édesapám természetének váltakozva uralkodó búvópatakja. Ez volt az alapvető, együttesen a családdal, majd nősülésem után keletkezett kis családunkról, feleségemről, gyermekeimről, unokáimról. Higgyék el, ez a harmonikus családi légkör, nemcsak munkám folyamatosságát biztosította, hanem megértő szelídségével rányomta bélyegét egész életemre. Nem említettem még katonai szolgálatomat. Mint póttartalékos kaptam kiképzést a 15. határőr ezrednél Budapesten, a Nádor Laktanyában. Többszöri behívás után nem kerültem harctérre, mert mint egyetemi oktatót felmentettek. így nem kellett embert ölnöm, és nem vettem részt a pergőtüzek, aknazáporok és kézitusák poklában. A sátáni időket, az új „békeszerződések” jellempróbáló időit tehát aránylag nyugodtan éltem át. Jó ideig nem volt írógépem, a zsidóüldözés idején — talán próbára akart tenni — Visky Károly professzor, akit régtől, még a Néprajzi Múzeumból ismertem, azt ajánlotta, kérj a zsidóvagyonból, jó helyre kerül. „Nem, Károly bátyám, a másé nem kell” — mondtam, de aztán megkaptam az Irodalompártoló Társaság tízezer forintos nagydíját s abból vettem az első írógépemet. Mestereim bemutatása előtt egy érdekes megfigyelés merült most fel bennem, hadd írjam meg: Életem szerkezete: nagyokat hallgatás, sok beszéd. Órákig el tudok üldögélni társaságban, anélkül, hogy megszólalnék; közben úgy mint gyermekkoromban „nem gondolok semmire”. Beszélnem kell még a „lustaság dicséretéről”. Ugyanis, ha kérdezik, hogyan tudok ennyit dolgozni, azt felelem: „mert lusta vagyok”. Mi ez, egyszerű pajkosság, vagy meg- gondolkoztató igazság? Az utóbbi. Ugyanis az ember sokat olvasott, tapasztalt és felejtett — de csak látszólag. A sok adat ott lappang, összevissza kavarogva, mint a gázmolekulák az ember emlékezetében. Mármost, leülök pasziánszot rakni, „nem gondolok semmire”, ám e tétlenség közben az emlékek zsúfolt 85
