Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

ősrengetegében összetalálkoznak adatok, gondolatok, amelyek összetartoznak, de ébrenlétben sohasem találnák meg egymást. Nos ilyen találkozásokból születnek gondolatok, dolgozatok, sőt könyvek is. Ha állandóan dolgoznék a „nulla dies sine linea” elvét követve, ezek az emlékezet mélyén élő adatok sohasem találkoznának, nem lenne „idejük”. A lustaság tehát voltaképpen alkalom a találkozásokra. A másik elvem pedig: a termékeny bizonytalanság, meg hogy a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle.

Engedelmet kell kérnem, hogy ígéretem az volt, hogy a mesterekről és tanítványokról beszélek és elkalandoztam életem más tereire, dehát az ilyen szabad beszélgetésekkor megengedhető, „bocsánatos vétek”. Nos, tehát a nagy példaképek. Gyermekkoromban a Biblia, Jézus élete. Olyan kiváló hittantanáraim voltak, mint Biró Lajos - később megbomlott elmével élt Hódmezővásárhelyen —, de főként Iván László az „unitárius misztikus”. Igazi neve Jancsi László volt, a gyermekek miatt változtatta meg. Sápadt, talán tüdőbajos csendessége felizzott a bibliai szövegek magyarázatakor. Több gimnazistakori Szent Ferenc-rajzomban az ő alakját idézem. Később is a „szent” fogalma hozzá kapcsolódott. Gimnazista koromban — Édesapám állandó könyvkölcsönzései mellett-a Klauzál téri Fővárosi Kölcsönkönyvtárba iratkoztam be s onnan kölcsönöztem Romain Rolland hatalmas Jean Christopheját, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, a Karamazov testvéreket, benne „A főinkvizítor” jelenettel. Emlékszem, ez már főiskolás koromban volt, hogy Tatabányára utaztam akkori menyasszonyom látogatására, a vasúton Knut Hamsun „Az éhség” című megrendítő regényét olvastam. Leszálltam az állomáson és révetegen álldogáltam, hogy állíthatok így rongyosan, éhesen, pénztelenül Ábrahám Iliék- hez, akiknél Marica, mint jó barátnő lakik, mégis elindultam, de csak nagyon lassan tisztult ki agyamban, hogy hát én nem vagyok sem toprongyos, sem éhenkórász, mehetek nyugodtan. Nos, ilyen erővel hatottak néha olvasmányaim. Ebben az időben akartam „megérteni a zenét” azáltal, hogy kis detektoros rádiómmal hallgattam a zörejes, halk muzsikát. De erőszakkal kényszerítettem magamat a meghallgatásra. Még valami jutott eszembe, az emlékek idézésénél. Gimnazista koromban nagy festő akartam lenni. Figyeltem mennyi kínzó gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki hegedűművész lehessen. Nos, észrevettem, hogy kezem természetes ívelése irányában könnyedén húz vonalakat, de az ellenkező kézmozgás nehéz, és zökkenőkkel tele. Nos felsős gimnazista koromban egy füzet lapjára olyan folyamatos vonalörvényt rajzoltam rá, aminek vonalai főként a nehéz irányba görbültek s pad alatt - óra közben — egyszer, tízszer, százszor végighúztam rajta a ceruzát, mígnem a papír kirojtosodott, hát így neveltem a kezem gyermetegen, de ezért van az is, ha kérdezik, hogy mennyi időmbe telik egy vonalrajzom, azt mondom: 69 évbe (pedig 5 percbe). Nos valahogy így vagyok az életemmel is, mennyi ideig tartott pl. honfoglaló könyvem írása: 25 évig (jóllehet 3 hónap alatt készült el), vagy mennyi ideig dolgoztam Árpád népén? 60 évig stb. Igen „ami mögöttünk van, bennünk van” (Kassák). Már érettségi előtt nagy rajongója voltam Szabó Dezsőnek és rajta keresztül a magyar parasztságnak - persze a városban felnőtt gyermek tájékozatlanságával. Ezt terelte reális mederbe a Bartha Miklós Társaság és a Munkakör. Ady versei tovább kísértek, mind a mai napig, bár szemléletem erősen Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Weöres Sándor irányában alakult. A romantika és a próféciák helyett a mindennapi élet per86