Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Martos Gábor: "Egyenlő távon a tilalomtól és a szabadságtól" (Balla Zsófia: Egy pohár fű)

erkölcs és létezés dilemmáiról mondhat, most, amikor a szahadsághiány e dilemmákat már nem szigeteli el a gyakorlati megélés és megoldás (megoldatlanul hagyás}, társadalmi szerepeitől? A civil hétköznapok lapályán megtalálhatók-e még azok a magaslatok, amelyekről a személyes, a közösségi és az egyetemes köreire egyszerre nyílik kilátás1?” És bocsássuk mindjárt előre a fülszöveg válaszát: a tizedik, és egyben az első „új-világ-béli” Balla-kötet, az Egy pohár fű „bizonysága szerint a válasz ezekre a kérdésekre: igen”.

Ez a tömör „igen” azonban már csak végeredmény; maga a kötet számomra ugyanis éppen arról szól, hogy milyen nehéz megadni a választ ezekre a kérdésekre, hogy milyen nehéz leszámolni, szakítani a múlttal. Hogy hiába íródik egy vers már az „új világban”, az azt fakasztó emlék még a régihez kötődik; ahhoz, amikor még „itt élve- halni kell”-ett (Novembervégi hó, 1988-ban), amikor „lábon ment haza, húsz fokos fagyban a műtött beteg” (Mikor a konyhában), amikor a „fű közt fészkét rejtő madár meredten ül, kaszára vár,” s a költő már csak keserű, reménytelen óhajként tudja megfogalmazni a menekülés esélyét: „repüljön, szálljon, aki tud” (Bujdosó ének. Mélypont). Hiszen szállni — akkor - csak Tiranába lehetett, írókongresszusra, díszebédre, kötelező felolvasásra és sétára, kényszerű kézfogásokra (Olajcsere); s ráadásul ez is kegy volt! Bállá tökéletesen emlékszik erre a korra: valószínűleg zsigereibe ivódott, csontjaiba szikkadt a pléhfogsorokon felragyogó Nap, e napok (hetek, hónapok, évek) képe, minden perce; ezért is tudja oly tökéletesen megidézni az akkori hangulatot. Azt, amelytől oly nehéz elszakadni.

Mint ahogy nehéz elszakadni a saját múlttól is, mely ugyanígy vissza-visszatér: „évtized kolonca jár egy halál körül 78-as fordulatszámmal... szabadulnál tőle, látható. Szeretni kéne. Nem megy.” — írja Bállá Az ifjúkor, mi fennakadt című versében. Nem lehet szabadulni a régi szerelemtől (Téma és improvizáció), sem az egykori tragikus végű gyermekszüléstől (Befejezetlen), még akkor sem, ha Bállá ez utóbbit már eddig is többször — legteljesebben majd másfél évtizeddel ezelőtt a Dániel könyvéből című versfolyamában - kiírta magából. Ám ez, a legsajátabb női emlék ugyanúgy elfelejthetetlen és lezár hatatlan, mint a közösség kollektív emlékei; sőt Bállá számára valamennyi ugyanúgy elhallgatathatatlan is: kimondásuk kényszere ott feszít az Egy pohár fű szinte minden sorában. így aztán történjék bármi, „szavak röppennek át a nehéz, helikopter- és páratelt égbolt alatt” (Metszéspont); költői szavak, melyekben „idézetekként”, parafrázisokként fel-felbukkannak József Attila, Várady Szabolcs, Szöcs Géza, Tompa Gábor, Ady, Petőfi, Vörösmarty szavai, sorai, gondolatai is; szavak, melyek hol a Ballától megszokott laza asszociációs, néhol szürreálisán abszurd szabadvers-sorok- ban áradnak, hol — talán egyfajta klasszicizálódás felé forduló újdonságként - a leghagyományosabb szonett formában záródva jelennek meg. S a Nappali álmatlansággal újra visszatér Bállá költészetébe a korábban - például a legendás Páter Nosterben - oly szívesen alkalmazott hosszú vers; a Hőségben újra csengnek-bongnak a rímek, dalolva zenélnek a (végül már puszta ritmusképletté lecsupaszított) sorok; a Romvárosban rombuszokkal pedig Bállá „végre” megírta azt a versét, mely mindeddig annak ellenére nem létezett, hogy Szöcs Géza korábban már „idézett” belőle egy munkájában.

Bállá Zsófia tehát lerótta a „tartozását” Szőcsnek; s lerótta nekünk, olvasóknak is: az egész kötettek Mert ez a kötet - éppen a fülszövegében feltett kérdésekre adandó válaszai miatt - már nagyon hiányzott az elmúlt három-négy év romániai magyar irodalmából. De ugyanígy hiányzott valószínűleg Bállá Zsófia pályaképéből is. Mert egészen egyszerűen valószínűleg valamennyiünknek, szerzőnek és olvasónak egyaránt szükségünk van arra, hogy — amint az Egy pohár fűben — versről versre, sorról sorra, de mégis egybegyűjtve lássuk (és végre végig is gondoljuk) az elmúlt időszak átalakulását; azt például, hogy a kötet előrehaladtával hogy kopik ki fokról fokra a versekből a napi politika árnyéka, s foglalja el a helyét az újra mind fontosabbá váló - bár általános és egyetemes kérdéseket is magában rejtő — magánélet. Az a szféra, mely végre megint legalább ugyanolyan fontos lehet, mint a politika, a társadalom - egyébként természetesen nem elhanyagolható - kérdései, melyek azért persze át-átütnek a