Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Elek Tibor: Magatartás és forma (Markó Béla: Kannibál idő)

védelmet, támaszt nyújt: „Várd be a tücsköt a forró mezőn / várd be a szöcskét, mert utánhd jön, / várd be a felhőt, miért menekülsz, / jobb, ha pihenni a fűbe leülsz,” (így érkezel).

Drámaiság és elégikusság általában külön-külön, de alkalmanként együtt is jelen van a szerelmes versekben, amelyek szintén a kezdettől végigkísérik Markó pályáját, mégha a válogatott kötetből ez nem is látszik, mivel jórészt csak a szerelmes szonetteket közli újra. A férfi és a nő örök egymásrautaltsága, az egymásra találás ellentmondásossága, a másik önző kisajátításának vágya kap leginkább hangot ezekben a szonettekben. Nem a szerelem, a szexualitás érzékien szemléletes jellemzésére törekszenek, hanem inkább a bonyolult vágyak, érzelmek, a kapcsolat egzisztenciális mélységének megragadására és kifejezésére (Hogy meggyűlölj, Győzelmes egyiittlétünk, Ne szeress). Igazából nem a kedves a témájuk, hanem a lírai szubjektum viszonyulása hozzá, a Másikhoz. A szerelem úgy válik témává, mint a világtól való elfordulás, menekülés, az elidegenedésből, a magányból való kitörés lehetősége. A szerelmes versek összegezésének tekinthető Szerelmes szonettkoszorú először egyetemes érvénnyel, kozmikussá tágítva fogalmazza meg a problémát („Csillag csillagra nem talál az éjben, / a férfi a nővel nem találkozik,”), s csak a 7-8. darabtól kap hangot a személyes vallomás („Nehéz magányomból én is kitörtem / már annyiszor szerettem és gyűlöltem,”), ezután szóh'ttatik csak meg a kedves is („takarj magadba, mert így megfagyok, / ugye nem hagysz el, ugye nem rabolsz ki,”) az egymásra találás örömét és boldogságát („Mert többet ér, hogy együtt lehetünk,”) pedig hamar felváltja a társas magány érzése, az új szerelem vágya. A szonettkoszorú utolsó darabjai, és különösen a 14 vers első soraiból összeálló mesterszonett mégis azt hangsúlyozza, hogy a szerelmesek egymásban, sőt egymás környezetében is olyan nyomot hagytak, ami örökre megmarad, és megtartó erővé válik: „de mindig újraélem / füvekben, fákban, gyermekek szemében, /hogy ember voltam, szánakozva nézem: / csillag csillagra nem talál az éjben”. A szonettkoszorú értékét növeli, hogy egészében a képek és a gondolatok, az érzelmesség és az illúziót- lanság egyensúlyba, a természeti és az emberi világ szétválaszthatatlan egységbe kerül, a motívumok és a gondolatkörök variálása pedig egy sajátos történetiséget rejtő, fokozatosan előreívelő, majd önmagához visszatérő szerkezetet formál.

A témák, motívumok, hangulatok, ritmusok hasonlósága, variálása Markó szonettjei között általában is megteremti, illetve biztosítja a kapcsolatot, az átjárás lehetőségét. Nagy számban egymás után olvasva a szonetteket az az érzése is támadhat azonban az olvasónak, hogy a költőnek nem mindig sikerül új lendülettel, mélységgel megtöltenie azokat. Már Csokonai Vitéz Mihály felhívta a figyelmet arra, hogy „az ember füle... sőt elméje is ráunatkozik az egyforma tensióra”. Lengyel Balázs pedig arra mutatott rá jó érzékkel a Mindenki autóbusza kötetről írott bírálatában, hogy Markónak nem mindig sikerül elkerülnie a szonettírás két veszedelmét, a bőbeszédűséget, a megtalált tömör képnek a forma kitöltése miatti szükségtelen feloldását, illetve az utolsó sor csattanójára való kihegyezést. Az önismétlés, az egyhangúság veszélyének érzete késztethette a költőt a szonett kalodájának alkalmankénti felnyitására. Ifjabb pályatársai, Kovács András Ferenc, Tompa Gábor, Visky András, akik nagyjából vele egyidejűleg fedezték fel a szonettet, feltehetően hasonló okok miatt is törekszenek a még teljesebb, az antikkal kezdődő vershagyomány birtokbavételére. Kovács András Ferenc elkötelezettségét a sokszínűbb klasszikus hagyomány iránt, s ezzel együtt kivételes formaérzékét például a szintén 1993-ban megjelent (az 1982-91 között írott verseiből válogató) Költözködés című kötete meggyőző erővel mutatja fel. Markó viszont a szonettek írása közben egészen az utolsó kötet szapphói verseiig csak az általa már kipróbált szabadvershez tért vissza. A válogatott kötet külön ciklusba foglalja Égő évek címmel az 1984-88 között írott szabadverseit, amelyek a szonettek hosszú sora után kimondottan üdítően hatnak. A 14 sor, a szabályos rímképlet, az egyetlen kép fogságából kitörve tágasabb, gazdagabb, színesebb versvilágot sikerül teremtenie a költőnek. Megőrzik ezek a szabadversek a szonettek keresetlen, közvetlen egyes szám első sze764