Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Elek Tibor: Magatartás és forma (Markó Béla: Kannibál idő)

mélyű megszólalását még hangsúlyozottabb közlésvággyal, amihez néha a felrázás szándéka is társul. Annak ellenére, hogy a költő mindig önmagáról, a környező világhoz való alanyi viszonyulásáról vall, az önmegmutatás mellett rejtetten, de jelen van a közösséghez fordulás gesztusa is. A személyes sors, az egyéni kiábrándulások, lelkesülések, a félelmek, a szabadságvágy, a tavaszvárás általánosabb érvényű üzeneteket hordoznak: „tavasz van! tavasz van! én már / a verebekkel is lepaktáltam, őket magamhoz édesgettem, / tudnak rólam, mert van még remény, van még düh, / van még szembefordulás, van még erkély, ahova / kilép az ember, s ahova berepül a cinkre, talán még nincsen / veszve semmi,” (Himnusz a cinkékhez). A természet, a társadalom, a magánélet színes együttesét a szenvedélyes érzelmek rendezik lendületes versbeszéddé. A szóképek, a mondattan, a rímek a formateremtő indulat szolgálatában állnak: „te is szerelmem, te is gyermekem, / te is, múltam, és te is, jelenem, / erdőm, mezőm és fellegem, / városom, házam papírom, / mi történt velünk? / érzitek, ugye érzitek, / és mégis tétlen nézitek, / ahogy a sok fény visszafut belénk, / s ahogy köröttünk kivesz / költők és szüzek gyönyörű mestersége: az ellenkezés”. (Patetikus vers életről, halálról).

Ugyanez érvényes Markó Kiűzetés a számítógépből című legutolsó kötetének szabadverseire is. A kötet az eddigi életműnek, a belőle készült válogatás a Kannibál idő című gyűjteménynek a csúcspontja. A hagyományos magatartás versformákban, verstechnikai eljárásokban a korábbiakénál gazdagabb, változatosabb és talán teljesebb költői világot teremtett, amelyben az önmenekítés az önerösítéssel, az illúziótlanság a remény felmutatásával együtt van jelen. Ez a kötet már puszta létével is tiltakozás a „kannibál idő”-vel szemben. Az életmű egészét tekintve itt jön létre leginkább a költői világon, de akár egy-egy versen belül is a magánélet mindennapos drámáinak és a létezés nagy dilemmáinak összekapcsolódása, a hétköznapi egyéni és közösségi tapasztalatok és a létfilozófiai elvonatkoztatások egyensúlya (Szerelmes szonettkoszorú, Kannibál idő, Ne félj az éjtől, Egy gyarmatárus dobozon, Szapphói vers a tavaszról, Szapphói vers a reményről).

Markó Béla eddigi alkotói pályája számos „tanulság” megfogalmazására csábíthatja a versek olvasóját. Költői útját látva megállapítható például az, amit maga fogalmazott meg Ady és Babits kapcsán: „A mohó kísérletezéstől, a nekiveselkedett irányzatosságtól, az eszköztelenség felé mutatnak rendszerint a pályaívek”. Ugyanakkor az is jól látszik, ahogy a pályakezdő eszmények a későbbi művekben egy érettebb, megemelt szinten visszatérnek, vagy ahogy a klasszicizálás mellett az ellene ható erők is továbbélnek. Arra is például szolgálhat az életmű, hogy a költői helybenjárás veszélyének elkerülése végett időnként szükséges a szemléleti, formai megújulás, váltás, de arra is, hogy amit a konzervatív értékeken nyugvó politika adhat adekvát válaszokat korunk kihívásaira, úgy az alkotóművészi konzervativizmus is teremthet értékes, korszerű esztétikumot. Szép példáját nyújtja Markó költészete annak is, hogy lehet meghaladni olyan hamis döntéskényszereket, mint a „vallani vagy vállalni”, „alkotni vagy szolgálni”, hogyan lehet összeegyeztetni individuális és közösségi értékeket, esztétikumot és etikumot. E sorok íróját pedig Markó h'rája abban a hitében is megerősíti - bármennyire állítják is az ellenkezőjét itthon vagy a határon túl - mely szerint a „szabadságkozpontú és a közösségközpontú orientáció” (Cs. Gyímesi Éva kifejezései) az irodalomban nem szükségszerűen és törvényszerűen válik el, és áll szemben egymással.

765