Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
rejtő koponyájáért. Alkalmasint a brahminok szentköve, a Pantarbész is így került birtokukba, amelynek tüze éjszaka vakított és nappal színeket játszó fénnyel világolt; deleje minden más követ magához vont, belőle olvasták a messze távol lejátszódó eseményeket, uralkodók legyilkolá- sát, eltévedt karavánok pusztulását, fejedelmi vendégek közeledtét és a jövőt”-----En nyiből is láthatod, a kulcsmetaforát honnan vettem; ám hogy e Lapis Mirabilis kulcsmetaforájába milyen gondolatot hüvelyeztem bele - annak utánanézhetsz magad, majd ha egyszer ezt az opuszkulumomat a Honban is kiadják KL A PANTARBÉSZT...? Hát már kiadódott?! Ki; 1966-ban, Münchenben, Molnár József az Aurora Kiskönyvek sorozatát ezzel indította; de írni 1949-ben írtam - KL Az ún. Fordulat Evében? Amikor fordításaimmal igencsak jól kerestem; de most jóval korábbi időkről beszélünk, 1945—46-ról: és persze, amelynek igen sok filozófiai vonatkozása van - a HELIÁNÉT is hajnalban írtam. KL Egek! Hát mit csináltál délutánonként? Nappal - ha nem strabancoltam vagy társadalmi életet éltem - hát olyan marginális, hogyúgymondjam „kétkézi” munkát végeztem, ami irodalmárnak favágás. Egy időben, amikor feketebárányságom következményeképp lyukas zsebbel szaladgáltam, rengeteget fordítottam négerként, feketén vagy „névtelenül” - mert bár a non-person kifejezés még nem született meg, a nemlétező személy fogalma már ott kísértett - siralmas is volt meg mulatságos is, el ne mulasszam már ezt is szalagra mondani, tán a következő fejezetben s majd emlékeztess, Lorcsikám KL És amikor hajnalban nekiültél, mennyit írtál s mikor jöttél elő? Öt órát. Nyolckor előjöttem, nagy félkörben előresétáltam a tetőteraszon, kidörzsöltem az írást a szememből és a magas korlátnak nekidőlve, vakulva a verőfény erejétől, a hetedik emelet magasáról lebámultam a Rákóczi út nyüzsgésére. Harsogott a Város egyenletes lármája, zörömböltek a villamosok s történetesen alattunk megálló volt: annak a két aszfalthurkáján, ilyentájt, 45 végén nemegyszer láttam táncoló fiatalokat, amint összefogódzva ropták és zsivajosan énekelték a talpalávalót: „Hegyen-völgyön hegyen-völgyön zakatol a vonat / én az összes lányok közül téged választalak!”... Emlékszem, egy ilyen alkalommal, a Darling Eszpresszóba indulóban ahogy kiléptem a kapun, az úttesten átkelőben magas, elegáns nőalakra lettem figyelmes. Azonnal felismert és én is őt. Az a káprázatos, férfiragadó menádi strandkirálynő volt, akinek a kegyeit keresőben, ifjonti-ostoba fejjel Tahinál beleugrottam a Dunába a hídról. Várta közeledésemet? Nem hiszem. Inkább kerülte pillantásomat, elfordult és iparkodott elvegyülni a tömegben: két évvel volt idősebb, de most mintha huszonöttel lett volna s nem hogy idősebb - vénebb! „Zsuppra aggnő / szökj fel habbá!” sic transit - gondoltam és mentem tovább. KL Hová? A Darlingba? Oda; vagy a Ferencziek terére, „reggelizni” (miután odahaza már egyszer jól bereggeliztem); vagy a Válasz szerkesztőségébe - KL A Magyarokhoz...?! 238
