Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
Oda is, de ritkán; csak egy „ismeretterjesztő”, akkor annak számító kisesszét helyeztem el náluk Lautréamontról, de a főszerkesztő személye taszított. Utóbb sejtéseimet beigazolta 49: a folyóiratot átjátszotta a kommunisták kezére s ő maga is pártlegénynek állt. Amíg csak újságírókról van szó, addig nincs baj, elvégre az életelvük is az, hogy „mindenáron a halpiacon maradni” meg .piacéról’ le nem szorulni”. S ez nagyjából be is válik, hiszen aki a népek feledékenységére épít, az kősziklára épít; és az újságírók erre a kősziklára építik a világ leghitványabb anyaszentegyházát, a - sajtót. De amikor olyanvalaki hősül bele a mozgalmi maffiába, akinek regényírói rangja-és-státusa van, az riasztó. De ki emlékszik már elszólásaira, amelyekkel közhírré tette a marxizmusban való teljes járatlanságát, meg hogy mennyit mulattunk rajta? K. G. Emiéin ebben csak B. Iván tett túl - de ne fulladjunk bele az anekdoták tautológiáiba... Tudod, nemcsak az utca nyüzsgött-és-harsogott, reggelenként ahogy tetőteraszomról lepillantottam: a baráti köröm vagy tán köreim is egyre tágultak-terebélyesedtek. Dr. Johnson mondja valahol, ha úgy tért nyugovóra, hogy aznap senki érdekes új emberrel nem ismerkedett meg, életéből leírta azt a napot. Jómagam meg néha nem egy, hanem négy-öt „érdekes” emberrel is összeismerkedtem s nem volt ilyen veszteséges napom. Az összképben persze én is benne vagyok s másnak tán más visztái voltak e nyüzsgésről, de az én visztáim ebből a porhüvelyből, ezzel az optikával pillantott végig baráti köreinken, melyek körkörösen még át is metsződtek s lévén „egy-falu Bécs”, mindenki ismert mindenkit, aki a tout Budapest-hez hozzászámított s ezzel az interpenetráció mondhatni teljes volt. Hadd vegyem hát sorra-rendre úgy átabotából baráti köreimet s kezdjem a Válasszal — KL És miért éppen a Válasszal? Az első volt? Korántsem. Azért mondom, hogy nagy átabotából; s majd megtudod, miért. Lehet, hogy a társadalmi ozmózis amúgy is odavitt volna, de történetesen engem a Válasz fullajtárjai (mondjam úgy, hogy Sárközi Márta szépségének darabontjai?) tereltek arrafelé, még amikor csak fullajtár-jelöltek voltak: Czi- bor János és Sarkadi Imre. Tudom, hogy azóta az egyiket zsenivé, mindkettőjüket szentté avatta a Kádár-konszolidáció irodalmi konfraternitása s mi sem természetesebb ez azoknál, akiknek elhunytát eufemisztikusan „tragikusnak” mondja s némi mazochista bűntudattal teregeti az egypártállam sajtónekrológja. Czibor János „oeuvre”-jét tekintve majdhogynem irodalmon- kívüli jelenség. Gonosz volt hozzá az Alkotó, olyan pocakkal áldotta meg, ami a csinibabákat egyenesen taszítja; ő pedig váltig csinibabákra vágyott. Más eszköze a hódításhoz nem lévén, hatalomra, vagyonszerzésre gondolt s a Színiakadémián, ahol tanított, a magyar irodalom legsztálinistább történetével ajándékozta meg növendékeit. Folytatni nem merem: bízzuk Proko- pioszunk valamelyikére; de hol az a Titkos Történetíró, aki le merné írni, hogy Krisztus farizeus besúgó volt és pénzeket sikkasztott: nem agyonver- nék-e, mielőtt papírra veti? S amúgy is, nem mindegy? Ma már, amikor a károsultnak is, aki futni hagyta és az ifjonti megtévedőnek is a csontig rágta a koponyáját a temetőbogár...?! Elválhatatlan jó barátja, S. Imre lelkét sem terhelheti az bizonyíthatatlan mendemonda, hogy helyeselte a kitelepítést s ebből kifolyólag az első villamoson munkába induló melósokkal némi alter- kációja támadt, elvégre ad egy, ki hiszi el Kelszosznak, hogy a Megváltó alacsony és púpos volt? és ad kettő, mi az, amit egy örökrészegnek felróhatnak, 239
