Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Hermann Róbert: Huszárhősök és hőstettek 1848 őszén és telén Nyugat-Magyarországon
kerülhetnek s ezért segítséget küldött utánuk. „Az ellenség jóformán megijedhetett, mert azonnal eltűnt, és Janny [Jeney] százados nyugodtan járt el rendkívüli küldetésében” — jelentette Görgei Kossuthnak. Jeney összesen 200 fegyverrel tért vissza Pozsonyba. November 14-én Prellenkirchennél Jelics József, a 6. (Württemberg) huszárezred alezredesi osztálya 2. századának főhadnagya „oly hőstettel dicsőíté újra a magyar huszárnak úgyis páratlan hírnevét, mely önkéntelenül a magyar élőkor bajnokaira emlékeztet”. Jelicset kilenc emberével „lescirkálásra”, tehát felderítésre küldték ki. Egyik huszárját, Kallós közvitézt a falu felé küldte, de utasította, hogy ne merészkedjen könnyelműen a faluba vezető töltésre. Kallós azonban nem hallgatott az utasításra, s a töltésen egy ellenséges gyalogos osztagba ütközött s fogságba esett. Jelics katonája elvesztését már csak akkor vette észre, amikor az ellenséges gyalogosok már lerántották azt a lóról, sőt, egy ellenséges tiszt már fel is ült a lóra. Jelics látta, hogy a gyalogosok mintegy 30 főt számlálnak, s azt is, hogy a közelben még egy század állomásozik; de ezzel mit sem gondolva, megmaradt nyolc emberével megrohanta őket, s kivágta a foglyot. Jelicsnek különösen segítségére voltak Kapcsos Mihály és Balogh János közvitézek. Balogh a bal vállán lőtt sebet kapott, Kapcsos szuronytól és golyótól sebesült meg öt helyen, s maga a főhadnagy több szuronyszúrást kapott a karjába, lágyékába és lábába, „nem számítva az olyan kisebb rendű sebeket, minőket huszár fel sem szokott venni”. Jelics és társai vitézségét jelzi, hogy az ellenséges bakák egyharmada már eldobta fegyverét, amikor az említett gyalogosszázad közeledése miatt a huszárok kénytelenek voltak visszavonulni. Jelics azonban így is lovastul visszahozta emberét, s mellbe lőtt közhu- száijával együtt „csak kényszerítve mentek a kórházba”; sőt, Jelics kijelentette, hogy „biz’ ő megint azonnal lóra ül, ha baj van”. Kossuth a hőstettről értesülve megírta Görgeinek: „Remélem, hogy Jelics már ki van nevezve kapitánnyá, ha még nem volna, ezennel kineveztetik”. A derék főhadnagy azonban csak december 29-én kapta meg al- századosi kinevezését, a főszázadosit pedig csak 1849 márciusában. Ugyanezen a napon a magyar arcvonal északi végpontján, a nádasi-szorosnál négy Sándor-huszár, Kacsmarik Mihály őrvezető, Likvarik Ferenc, Purda András, Zékányi Ferenc közvitézek őrjárat közben „egy élelmezést zsaroló, 13 határőrből álló csapatot” fogtak el fegyverestül. Másnap az ellenség visszafizette a kölcsönt. Meglepte a szoros mellett lévő malomban tanyázó magyar előőrsöket, s az összecsapásban egy fő elesett, három pedig, köztük egy Hunyadi-huszár, fogságba került. November 16-án a soproni magyar különítmény huszárai tüntették ki magukat. Dessewffy Dénes százados 13 huszárral rajtaütött egy 30 főnyi határőrkülönítményen, s közülük 21 horvát határőrt fogott el. Mindezek után érthető az, amit Csány László teljhatalmú országos biztos november 18-án írt Kossuthnak: „Huszárainkat kell seregeink alapjának tekintenünk, részint, mert nemzetünk vitézségét a világ előtt ők képviselik, és mert az ellenség tőlök leginkább fél...” November 23-án Görgei személyes vezetésével 10 század önkéntes mozgó nemzetőr, a tiroli vadászcsapat, a Württemberg-huszárok öt szakasza és egy üteg felderítésre indult a dévényújfalusi vasúti híd felé. Az akció célja az volt, hogy megállapítsák a túlparton található Schlosshof környékén tanyázó ellenséges erők összetételét és létszámát. Az ütközetben résztvevő huszárok a magyar gyalogság oldalát, majd visszavonulását biztosították. November 30-án a huszárvirtus igen szép példáját adta a köpcsényi magyar dandár egyik huszára. Egy párnái paraszt szekerével az Edelsthalban lévő pincéjéből bort akart hazavinni, de visszafelé tartó útjában egy horvát határőrökből álló erős őrjárat feltartóztatta. Meglátta ezt Pahy tizedes, az előőrsön lévő Württemberg-huszárok egyike, s 949
