Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"
sugárzó testű fiatal leányt. Nem jó érzés, s én közben boldogan feledkezem bele a formákba. Ezért mondják - és igazul bogy a jó mű kegyelem kérdése, erőltetni nem lehet. Hagyom az egészet, úgy sem tudom érzékíteni, hogy mi játszódik le ilyenkor az emberben s talán nem is fontos, lényeges, csak hogy mi lesz belőle. Lehet szépség vagy unalom, őszinte jelenség, vagy üres rutin. Ez nem rajtam múlik! Maradandón formáltak azok a beszélgetések, melyeket Szabédi László barátommal, Erdély lángelméjével folytathattam. Emlékszem az egyéniségről mit mondott. Egy költő lehet a végtelenségig, az érthetetlenségig őszinte, magát feltárva. De kit érdekel ez? Vegyen tárgynak valamennyiünkben benne élő érzést, vagy gondolatot s ebből csináljon újat hozó, újat mondó verset, ez igen. De magának való bolondériái mindenkit hidegen hagynak. Valaha így beszélt s mélyen átláttam igazát, igazamat. A politikával nem tudtam soha semmire sem menni. Nem mondom, hogy nem voltak vágyálmaim, de nem politikaiak, a politika súlyos tudomány, a nyersanyagok, a fold adottságai, a termelés, az erőviszonyok pontos ismeretének tudománya, amely mögött izzbatik például hazaszeretet, de ez nem lehet meghatározó tényező, mert nincsen anyagi magva. Persze kell népünk és hazánk szeretete, anélkül, hogy mást bántanánk vele, akinek ugyancsak megvan a maga nyelv- és hazaszeretete. De ez nem politika kérdése, illetőleg amennyiben az - nem értek hozzá. Egész életemben tudva tudatlan szolgáltam az „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” Zrínyi által megfogalmazott tanítását, de mindig tárgyanyagban mutatva meg, hogy nem voltunk Istentől elrugaszkodott barbárok! Mindezt nem az „objektív tudomány” rovására tettem, hanem éppen azon munkálkodva. De legyen elég a magam dicsérgetésé- ből, s nézzük tovább mi mindent kaptam ajándékba az élet folyamán. Nagy gazdagságot jelentettek a kolozsvári egyetemi esték, amikor együnk- együnk arról számolt be, hogy min dolgozik. Most megint a muzsikáról, amitől sokat kaptam, bár nem mérhető. Egész életemben arra törekedtem például, hogy olyan legyen írásom, olyan legyen képem, mint Mozart Allelujája. Miért, honnan ez az érzés, ami egyúttal erős bíráló. Bartók Bélának úgyszólván valamennyi hangversenyén ott voltam, elmélyedésemet fokozta, hogy Veress Sándorral és baráti körével jóban voltam, sokat találkoztunk. Deutsch Jankóval, a kiváló Bartók-tanítvánnyal, akivel Bartók kétzongorás hangversenyt adott (a Cobden Szövetségben), mert Bartók Jancsival, unokatestvérével sokat ültünk együtt Ilkovicsnál és másutt. Bartók mutatta meg nekünk, hogy a németeken kívül milyen pompás muzsikát köszönhetünk az olasz preklasszikusoknak, a franciáknak, angoloknak, egyszóval tágította szemléletünk, azelőtt teljesen német tájékozódását. Ma Viváldi, Corelli, Palestrina, Monteverdi, szinte elemi tudása a zenekedvelőknek, akkor nem. Kodály Pünkösdölője és a többi remek kórusa könnyekig meghatott, de ez nem stílusfordulat, hanem valóság. Bartók „az éjszaka muzsikája” köny- nyeztetőn szép, kozmikus emlék. „A bőség zavara” fog el, lehetetlenség minden nagyobb zenei élményeimről beszámolni, mindegyik valamit faragott rajtam. Újabban az egykori Ferenczi Gyuri Chopin-Mazurkáit veszem elő, csodás művek, csodás előadásban. Chopin egyébként is közel áll hozzám kissé sírós gyöngédségével, abban a korban 88
