Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

váratlan dallamaival. Hiszen ha Mozart-Beethoven—Schubert—Schumann zenei mondatfoszlányaira gondolunk, akkor Chopin teljesen új, népinek ható siratói, táncai valóságos forradalom volt akkor, ma pedig kissé melankolikus emlék. A zenének szóló köszönetem kettős, egyrészt azért amit magam kaptam tőle, másrészt, amiért Marica, aki idősödvén sokat hallgatta lemezeit vigaszt, örömet, megnyugvást talált bennük. Nagyon boldog vagyok, hogy költészetünk olyan magávalragadó. Csokonai, illetve előbb még Balassi, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, Kosztolányi, Ady, Tóth Árpád, Juhász Gyula majd Juhász Feri, Nagy Laci, Csoóri Sándor mind csodált mesterek, akik a magyar nyelv kifejezőerejét szinte határtalanul megnövelték. A maiakról azt mondom, élményeink közösek, azt nézem és értékelem bennünk, hogy milyen leleményekkel gazdagították nyelvünket.

Meg ne feledkezzem szobrászainkról, elsősorban Medgyessy Ferencről, aztán Ferenczy Béniről, Borsos Miklósról, a fiatal Somogyi Jóskáról (később már kérdőjeles) művészetéről. Különösen közel álltam Medgyessy Feri bácsihoz, aki atyai jó barátom volt, írtam is róla két vagy három könyvet - és sok kisebb tanulmányt. Benne egyesült az európai hagyomány és a magyar szellem, szobrain keresztül szerettem meg még jobban a magyar munkában edzett testét- lelkét. A debreceni „Művészet” kis, ruhás vázlata, Wirthnéről készült ülő alakja s más - sok - szobra tette tetté bennem azt, hogy magyar vagyok. Nem hivalkodóan, hanem nagyon megkomolyodva. Isten áldja érette! Boda Gábor eltékozolta életét és tehetségét, valóban nagy szobrásznak indult, de szerencsétlen természete megölte benne a szobrászt. Festők? Szőnyi István fiatalkorom nevelője s idős korom atyai barátja irizáló felületei megbocsájtás fátylával takarják képeit. Bernáth Aurél, rajzolni gyatrán rajzolt, de bársonyos színharmóniái feledhetetlenné teszik a természet bizonyos jelenségeit. Barcsay Jenő igaz barátom volt, aztán megint az lett. Sajnos embereivel nem tudok szót váltani, idegen világból valók, akárcsak Kondor Béla alakjai is. A nagyvárosok elembertelenedett világát idézik. Emlékszem mit mondott egyszer nekem Jenő: „Gyuszi, ha embert rajzolsz, ne gondolj emberre, csak a formák kapcsolódására”. így nem jött volna létre kb. 600 rajzom a kortársakról! Lám ítélkezek emberek felett, méghozzá igaztalanul, éppen Barcsay Jenőnél tudom, hogy mi okozta korai nagyszerű emberábrázolásai után alakjainak semleges emberségét. Édesapja öngyilkos lett, bátyja vagy öccse tüdőbajban halt meg, családjában lappangott a terheltség. Ettől félt Jenő, ezért száműzött mindenféle érzelmi elemet képeiből! Ezt meg kell érteni s meg kell bocsájtani neki! Emléke legyen áldott!

Én még ismertem Nagy Istvánt. Egyszer még mint főiskolás kerestem fel valahol, - talán a Honvéd utcai - lakásán lévő kiállítását, később Baján már haldokolva emelte fel nagy nehezen a kezét, hogy kezet adhasson. Ismertem Egry Józsefet, akinek meggyötört fényvíziói fogva tartanak mai napig is. Két képem van tőle, korai badacsonyi, egy mégkorábbi ungvári rajz. Ferenczy Béni két kiállítását is nyitottam, több balkezes rajzom van tőle és egy gyönyörű korai Noémi-szobra. Medgyessy Feri gyakran feljött hozzám s ilyenkor válogatott művészeti könyveimben, hogy ez neki kellene. Hát vidd el — mondtam. Legközelebb, ha kimentem, szétmutatott műtermében: hát mi kell? így kaptam tőle szpbrokat és sok-sok rajzot (engem is lerajzolt, én is öt, még halálos ágyán is). Én nyitottam meg kiállítását 1957-ben a Műcsarnokban és én bú89