Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

cei, órái, tapasztalatai formálódtak bennem a belőlük kikelt költői víziókkal. Csodáltam bennük nyelvünk szépségét, az anyanyelv páratlan leleményeit. Meg is kell ismét hallgatnom:

TÓTH ÁRPÁD: ESTI SUGÁRKOSZORÚ

„Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át a dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket.

Igézve álltam, soká, csöndesen,

Es percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S áléit pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!”

Sokszor nem tudok uralkodni magamon és szemem elhomályosul. Ezért nem vállalok már régóta halotti búcsúztatót, de gyakran rádiófelvétel, televíziós szereplés közben is, ha olyan helyhez érek, elfog a hangtalan zokogás, akárcsak filmek érzelmes jeleneteinél, vagy szép versek hallgatásakor, vagy izgalmas színjáték perceinek feloldásakor. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Amellett pedig nem is gondolok ilyenkor semmi meghatóra, egyszerűen az élet közege válik olyanná, amit nem lehet a felszabadító elérzékenyedés nélkül elviselni. Ilyen például Juhász Gyula Anna örök-je, vagy Kosztolányi Dezső több verse, vagy Babits Esti kérdése, vagy ... sorolhatnám, mert „könnyen” állnak nálam a könnyek. Nem éppen hősi magatartás, dehát ilyen vagyok. Most a rajzolás közbeni érzéseimről kellene számot adnom, de ahhoz a nyelv művészének kellene lennem, költőnek, mert szinte foghatatlan. Nem csak a formákat figyelem, minden mást kizáró odaadással, hanem közben valami sírnivaló érzés kínoz, olyanféle, hogy miért nem lehetek én ő is! Miért nem élhetem a másik éltét is. Ez egyformán kél bennem akár ráncos öreget rajzolok, akár

87