Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Marie D'Agoult: Közjáték Velencében (részlet, Molnár Miklós fordítása)
a lényein, mert képességeim nem elegyednek egymással. Elkülönül bennem a képzelet, az értelem és a szív. Képzeletem csak az érzékeimen tud uralkodni (és ez női, vagy inkább művészi érzékenységre vall). Azt is mondta még, hogy a szívem gyűjtőedény, és nem bocsát ki sugarakat. Mindent az intelligenciám kormányoz. Stílusomból valamelyest éppen az hiányzik, ami túlságosan is megvan Lamartine-ben és madame Sand- ban. írás közben soha nem engedek szabad folyást a természetnek. Mindig tudom, mit miért írok. És a gyöngédség is hiányzik belőlem, vagyis az, amit Viel-Castel a 18. századiakkal együtt még érzékenységnek nevez. Ez is oka aztán, hogy nem mindenkit vonz a barátságom. Az én barátságom férfias...” Engesztelhetetlen igazmondásra törekedett tehát, és az ő (felettébb „modern”) ego- centrizmusát, nárcizmusát, neurotikus közléskényszerét akár úttörő értékűnek is tekinthetjük. Ahogy Dupéchez megállapítja: a személyes igazság keresésében már André Gide-et előlegezi; emlékezéseiből egyáltalán nem az derül ki, mint az akkortájt szaporán termő memoárok zöméből — hogy a század kizárólag az ő személye körül forgott... „Erkölcsi követelmény az egyenes beszéd... hogy olyan cselekedetből, ami az egyszerűbb lelkeknek botrány, igazi okulást meríthessünk” - írta emlékezéseinek előszavában. Marie d’Agoult töredékben maradt emlékirataiban nemcsak egy híres és fájdalmas szerelmi történet, egy kudarcba torkolló szenvedély dokumentumait kapja kézhez az olvasó, hanem krónikát is egy válságról válságra bukdácsoló (a maihoz sok tekintetben hasonló) korszakról - legfőképp pedig a 19. század egyik nagyasszonyának pucérra vetkőzését, merész önboncolását. MARIE D’AGOULT Közjáték Velencében Egy napon - pedig ez nem volt szokása - berontott a szobámba, egy német újság volt a kezében, az imént olvasta el a rettenetes dunai árvízről szóló tudósítást. Határtalan a nyomorúság, a közjótékonyság nagy erőfeszítéseket tesz. - Ez borzasztó - mondta -, szeretném elküldeni mindenemet, amim csak van. - Aztán keserűen elmosolyodott: - De hiszen nincs is másom, csak a tíz ujjam meg a nevem!... Mit szólna hozzá, ha én most váratlanul betoppannék Bécsbe? Csodálatos hatása lenne, az egész város a gyermekként látott csodát akarná hallani. A bécsiek nagy rajongók és tékozlók; őrületes összeget muzsikálhatnék össze... Ha nem cselekedhetünk nagy tetteket, legalább meg kell próbálnunk jót tenni. Ha az emberből hiányzik a géniusz, legyen legalább irgalmas. Isten megelégszik ennyivel... Legföljebb nyolc napomba kerülne... Mit gondol erről? — Nagyon jó gondolat! — feleltem. Magamban viszont így tűnődtem: — Mások is segíthetnének ezeken a szerencsétleneken, nemcsak ő. Ha magamra maradok és megbetegszem, ki segít rajtam? Másnap el is utazott, és rábízott az egyedüli emberre, akivel Velencében érintkeztünk - a fiatal Theodoro grófra1; korábban alig egy-két alkalommal láttam. Bús gondolataimat bensőmbe száműztem, könnytelen szemmel mondtam neki istenhozzádot, és még aznap ellátogattam Theodoro gróffal a nagy831
