Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Marie D'Agoult: Közjáték Velencében (részlet, Molnár Miklós fordítása)
közönségtől elzárt palotákba — az ő kapcsolatai nyitották meg előttem az ajtókat. így telt el néhány nap. Wolfram2 nem jött, küldött viszont újságokat, melyek túláradó szavakkal írtak fogadtatásáról. Túlszárnyal mindent, amit valaha is hallottak e zenekedvelő városban. Csak Mozart és Beethoven fogható hozzá. Az uralkodó is hallani akarja, családja körében. Arany- és virágeső záporozott a lábai elé, első koncertje végén diadalmenetben hordozták körbe. A legelőkelőbb urak tüsténkedtek körülötte, szobájában egyre gyűltek a pompásnál pompásabb ajándékok. Páratlanul ragyogó ajánlatokkal halmozták el, ha netán operát akarna írni, vagy koncertezni szeretne. Ő maga igen rövid leveleiben minderről egyszerűen, csodálkozás nélkül írt; sajnálta, hogy elutazott, és újra kiszolgáltatta magát a világnak. Leveleit mégis hűvösnek éreztem... A világról hirtelen szükségszerűségként szólt; arisztokratikus nevek, hercegek, császárok: mindez hamis hangzatként csengett egy egészen másféle harmóniában. Magányba vonultunk, ő pedig győztesként vonul be a világba, holott annyira megvetette és elutasította, sőt velem együtt akart kimenekülni belőle! Férfiak és nők sokféleképp szerethetik ugyanazt az embert. Én a géniuszáért szerettem Wolframot, mások viszont a neve csengéséért. Folytattam barangolásaimat, és Theodoro gróf napról napra több kedvét lelte bennük. Csak Wolframról beszéltünk, Theodoro csodálta és szerette őt. Azt viszont váltig furcsállta, hogy ilyen sokáig távol maradhat tőlem. Úgy beszélt a szerelmünkről, mint valami soha nem hallott tüneményről, paradicsomi álomról. Együtt számoltuk távollétének napjait. Wolfram nyolc napról beszélt, már tizennégy is eltelt, de hazatérésről egy kukkot sem írt. Levelei megritkultak; női nevek kezdtek feltünedezni bennük. Egy nap kettős címerrel lepecsételt levelet kaptam; a levélpapíron is női pecsét látszott... Belém hasított a gondolat: a levelet csakis egy nőnél írhatta - széttéptem a levelet... Este, mikor hazatértem a Lidóról - szinte az egész napot ott töltöttük -, fájt minden tagom. Belázasodtam, ágyba feküdtem. Theodoro nyugtalankodott, s hívatta háziorvosunkat. Az eset súlyosnak látszhatott, mert Theodoro nyomban levelet írt Bécsbe, bár nekem nem szólt róla. Mivelhogy azt hitte, főként az epekedés betegített meg, azt írta Wolframnak, hogy a hazatérése biztosan meggyógyítana. Levelét el akarta titkolni előlem, de mikor másnap még rosszabb állapotban látott, úgy érezte, meg kell csillantania előttem ezt a reményt. Most már közösen számolgattuk, melyik napon kell a levélnek megérkeznie. Abban, hogy Wolfram azonnal útnak indul, egyikünk sem kételkedett, tehát hozzávetőlegki tudtuk számolni Velencébe érkezésének napját is. Valamelyest rendbe jöttem. A láz heve alábbhagyott. Megérkezett a válasz Theodoro levelére. Igen baráti hangú volt; szívéből köszönte a gondoskodást, melyben Theodoro részesített, szabadkozott, amiért dolgai még Bécsben tartóztatják, és arra kérte, kísérjen oda engem is. Mikor Theodoro behozta a levelet, arca halálsápadt volt. Egy pillanatra felkeltem az ágyból, de elájultam, ahogy a karosszékemhez akartam menni. Komornám alig tudott magamhoz téríteni. Olyan voltam, mint egy halott. Theodoro éppen akkor lépett be, amikor nagynehezen sikerült felnyitnom a szemem. Rémülten a lábam elé borult. - Ó, Lucie3! - (Első ízben nevezett így.) - Szegény asszony! Ha az életem, a lelkem, a szerelmem jelenthetne önnek valamit, mindent elhagynék és megtagadnék; szüléimét, barátaimat, állásomat és vagyonomat... De boldog is len832
