Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.

de azért a reformkommunista megmaradt revizionista marxistának, a pa­rasztpárti megmaradt populistának stb. így érthető, hogy ha a filozófia sáfárja megírja a magyar bölcselet történetét, akkor (a múlt szokvány-krónikájától eltekintve) nagy átnézetében mást mint marxistát-antimarxistát, lukácsis- tát-ellenlukácsistát, revideáló vagy orthodox marxistát, Lukács-tanítvány második-nemzedékes revizionistát vagy Habermas-utáni neo-posztmarxistát nem találsz; akik a marxizmus gomolygó galaxisán kívül esnek, azok nem­látható, nemlétező égitestek - nem filozófusok. Pari passu, ne csodálkozz, hogyha az emigráció története populista változatában, légyen bár a kötet bármily vaskos, a hozzám hasonló (és „urbánus” gyanújába vehető) írók ne- vét-nyomát hiába keresed: nem róttuk le a kegyeletet Veres Péter emléke előtt, nem toljuk a parasztpárt szekerét. A legjobb barátok lehetünk, lapjuk cikk-bibliográfiájában számtalanszor szerepelhetünk, mégis: maradunk, ami Kádáréknak voltunk - Non-Person, Nemlétező Személy. Ezért, Lorcsikám, ne rajtam kérjed számon az IU, az UL és irodalmi holdudvaruk történetét, mert én azt nem tudhatom. Ott álltam a pálya szélén és hol hüledezve, hol hitetlenkedve, hol könnyekig megkacagva: láttam, ami előttem, a szemem láttára végbemegy ­KL >yA pálya szélén”...?! Azt akarod mondani, hogy pl. az IU szerkesz­tőségébe be se mentél? Már hogyne mentem volna! Nem múlt el hét, hogy ne ugrottam volna be abba a St. George Street-i palotácskába a Hanover-téren, az Ox/ord-k ö r ö n d tő 1 nem messze; de jobbára menten lehívtam, akivel beszélni akartam, a szem­közti presszóba a tér túloldalán; naphosszat s összezárva velük a szerkesz­tőség egy-fedele alatt nem üldögéltem s így nem voltam tanúja intrikáiknak, kakasviadaloknak-pofozkodásoknak — soros botrányaikról is csak másodkéz­ből értesültem. KL Másodkézből? Kitől? Tőlük maguktól. Örültek, hogy valakinek kipanaszkodhatják magukat. Én voltam a siratófal - a rendőri titkos levélszekrény, ahová bedobigálják név­telen feljelentéseiket. S ha Pálóczi-Horváthtal nem is, a többiekkel minddel, Aczél Tamással, Faludy Gyurkával, Szász Bélával, Ignotusszal, valameny- nyiükkel összejártam. KL És Pálóczi-Horváthtal miért nem? Örökké rohant, elfoglalt ember volt. Ő volt a „főgóré” s ki tudja, tán ő hozta a pénzt. Szerencséje volt neveltetésével, az amerikai Marshall College-ban diplomáit (Huntington, West Virginia) s évfolyamtársai, akik addigra már ott ültek amerikai alapítványok, segélyszervezetek főhadiszállásán, kitörő örömmel üdvözölték, mint ismerőst. A Ford Foundation, majd a párizsi Congress of Cultural Freedom kapui megnyíltak előtte; üres kézzel sose tért vissza, ő hozta a lóvét. Igaz, hogy a legenda szerint fórgeteges korrupciós botrány kerekedett a dologból az adakozó fedőszervek legnagyobb megrökö­nyödésére — és itt nemcsak az IU csákiszalmájáról van szó, mert minden emigráns írói tömörülés, a Száműzött írók PEN-klubja, a Magyar írók Szö­vetsége Külföldön tájékán is érződött a sikkasztások lekozmált szaga, és minden kapualjban erről trafikáltak a statiszták, ki a megrövidített, ki a kisemmizett minőségében. Úgy hogy a végén amerikai gazdáik jobbnak látták a palotácskát lezárni, az ügyeket eltussolni és a londoni IÚ-t felszámolni. 807

Next

/
Oldalképek
Tartalom