Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.

rovata a SZER-nél fizikailag kimerítette s másra belőle nehezen futotta. Udvarlására járuló akolitáinak cikket/tanulmányt úgy kellett kikönyörögni belőle szavanként; világéletében ezzel az írói munkaneuraszténiával küszködött. Viszonylag kis poggyásszal vonul be a halhatatlanságba s hacsak ódonkodó stílusa el nem riasztja - sokáig lesz tábora a mai, kamaszpopulista fiatalok körében, és „zászlóbontásaiknál” sokan ébresztgetni fogják. Beírta nevét történelmünkbe, megérdemli a megemlékezést, megszenvedett érte, mint azoknak a rég elfelejtett pereknek a fővádlottja, amelyekre már csak az én nemzedékem emlékezik. Szeretném hinni, hogy nemcsak a „népi-urbánus” ellentét turáni átka fogja ébrentartani emlékezetét.

KL Úgy tudom, hogy jóllehet mind a ketten a „régi emigrációhoz” tartoztak, hiszen Szabó Zoltán a párizsi magyar nagykövetség kultúr- attaséjaként, a kirakatperekre való tiltakozásul maradt kint, Csé meg még 1947-ben, útlevéllel utazott ki Rómába s egyszerűen nem ment haza - azért írtak a londoni Irodalmi Újságba'? írtak hát, Szabó Zoltán rovatot - Csé írófejedelemnek kijáró terjedelmet kapott. A lap „góréja” persze Pálóczi-Horváth György volt (akárcsak odahaza) és a gárda is zömmel a zendülő baloldal gárdája. De sem Sz. Zoltán, sem Csé nem voltak igazán „otthon” az IU hasábjain, ők sokkal inkább „otthon” voltak az Új Látóhatárban (mely eredetileg Látóhatár volt, de azoknak a szerkesztőségi belharcol, ak, amelyeknek eredménye a Bikich-Csokits költőpár kiválása és az impresszum megváltoztatása volt, sokkal avatottabb krónikása Borbándi Gyula, aki ezt megírta már - a másik változatát Bikichtői, Csokitstól még nem hallottuk).

Életemben semmitől nem viszolyogtam úgy, mint a lapszerkesztéstől. Lapszerkesztőnek születni kell, a vérbeli író munkaideje megkurtításának érzi, ha másokat kell szerkesztenie, oldaltördelnie stb. Ez vagy az Osváth-féle született szerkesztők, vagy az arra törtető közírók, váteszek, vezérürük dolga - ők soha nem érzik úgy, hogy a szerkesztés kilakoltatja őket készülő könyvükből. Nemcsak túlságosan nagy falat volna nekem akár az Irodalmi Újság, akár az Új Látóhatár „belső története”, mert így is, még csak beleharapni sem igen merek, hanem én lennék erre a legkevésbé hivatott, hiszen mindkét lapnál csak vendég voltam, igaz, szívesen látott vendég, és szerkesztőimre panaszom nincsen. Közöltek bőven, közöltek örömest. Outsider naivságomra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy pl. az Új Látóhatárnál miért esik Sz. Z., Csé vagy akár az Amerikában élő, közgazdász Sztáray Zoltán szava annyival nagyobb súllyal a latba — mintha nekik legalábbis egyenként 12 voksa, a bűvös körön kívülállóknak meg csak egy-egy voksa volna -, ennek a titkára rájönnöm évekbe tellett: a kezdet kezdetén ők dobták össze a kalapba a pénzt, mint Lapalapító Atyák s azontúl minden máshonnan avagy kívülről érkező a szívesen látott vendégnél több nem lehetett.

Hogy megértsd az emigráció esze-kereke-forgását, tudnod kell, hogy (a) mindenki emlékei konzerválásával kezdte; és (b) mindenki ott vélte folytatni a Hont, ahol nála abbamaradt, amikor külföldre távozott. Igaz, felfüggesztették animozitásukat, és a zsírosfazekat körülülve - Treuga Dei-t hirdettek;

806