Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.
sem volt haragtartó — és szerencséltetett bennünket kommentárjaival; és még sokakról kéne megemlékeznem, színészekről, volt rádiósokról (pl. Mikesről), protestáns/katolikus papokról, rabbikról, akikkel kiegészül az Osztály portréja; meg olyan hungarofil angolokról, akik döcögő rovatocskáikat maguk olvasták be (Macartney, a történész, Lady Morley, a pesti angol nagykövet felesége stb.) zabálnivaló kiejtéssel. Ha felsorolnám mind, a gazdag magánzókat, akik vagyonuk kamataiból éltek és passzióból rádióztak, meg akik törték ugyan a származást, a nyelvet, de notabilitássá nőtték ki magukat és „pofafürdőt” akartak venni az Óhaza előtt az éteren - hát napestig se hagynám abba. KL Cs. Szabó Lászlóról még nem beszéltél. A legjobbkor említed, mert ő majd átvezet bennünket az irodalom vizeire, a londoni Irodalmi Újság veszedelmes forgói felé. Csévél való viszonyomat ta- vasz-nyár-ősz-tél évszakok szerint bonthatnám fel; s akkortájt még igencsak tartotta magát az első tavaszidő. Kedvesen fogadott s amikor felfedezte bennem a mesterségbelit, az egyetlen profi irodalmárt üdvözölte bennem az osztályon s azzal tüntetett ki, hogy valósággal monopolizált. Egyrészt olyan „szakmabeli” újdonságokról értesülhetett, irodalmi belvillongásokról, kiadói pletykákról, amelyekről - 1948-as távozásával az országból - lecsúszott. Másrészt barátokról adhattam hírt első kézből s ez neki igen jólesett; és azt is hamar észrevehette, hogy nem kell magyarázgatásokba bocsátkoznia, mert a szavába vágva regisztráltam a hivatkozást, folytattam az idézetet s egyre inkább bizalmába fogadott. Két dolgot kell itt leszögeznem, hogy megértsed viszonyunk borúlátót ígérő, évszakok szerinti beosztását: (1) rendkívül tiszteltem; értékeltem tudását, elfogadtam bocsánatos, majdszinte humoros emberi gyengéit, tanáros modorát (a fiatalok „tanárurazták” a háta mögött) - és azt se felejtsd el, hogy ha nem is írtam (mert ódonságán már túljutottam), de még beszéltem, sőt gutíroztam a harmincas évek értekezőprózáját, amelynek Csé egyik továbbszolgáló képviselője volt; és (2) mindig kínosan ügyeltem, hogy írófejedelemnek kijáró deferenciával közeledjek hozzá és soha ne érezhesse, hogy létemmel, írásaimmal fenyegethetem nimbuszát, vagy hogy „koronájára török”. Hagytam, hogy monopolizálja Shakespeare-t, akit osztentatíve imádott, sőt kértem rá és a mikrofonnál együtt ülve, kettőzött figyelemmel hallgattam Shakespeare-kommentárjait (megértőleg mulatva azon, hogy olykor egy-egy felvillanó ötletet, egy-egy szerencsés fordulatot mintha már olvastam volna valamelyik nagy angol világlap vasárnapi színházi rovatában - elvégre Heine is úgy tartotta, hogy hamarjában az író onnan veszi, ahol leli); Shakespeare „az övé volt”. Ez alól csak egyetlen egy alkalommal tettem kivételt, amikor engem küldtek le Stratford-on-Avonba, egy hétre, 1964-ben, a Bárd születésének 400-ik évfordulójára rendezett monstre-fesztiválra és amit erről írtam, azt KORTÁRSUNK SHAKESPEARE címmel első oldalán hozta le az Irodalmi Újság centenáriumi száma. Vonakodtam a kiküldetéstől és kértem R. Ferit, tartson ki Csé mellett, hiszen a Bárd az övé; de ő nem tágított: kíváncsivá teszem - somolygott sunyin -, hogy mi újat tudok mondani... (Nem tartozik ide, de hadd említsem itt. Ä fesztiválon, Avon-ban, találkoztam az otthonról delegált Major Tamással is, akit még háború előttről, Szendrő Jóska révén jól ismertem. Úgy tett, mintha nem ismerne, idétlenül 803
