Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Elek Tibor: Magatartás és forma (Markó Béla: Kannibál idő)
ELEK TIBOR Magatartás és forma* MARKÓ BÉLA: KANNIBÁL IDŐ Markó Béla legutóbbi, új verseket tartalmazó kötete 1991-ben jelent meg Kiűzetés a számítógépből címmel. A folyóiratokbeli ritka versközlések, melyeket azóta olvashattunk tőle, érdemben nem látszanak módosítani azt az alkotói portrét, amit a nyolcvanas évek második felének versei formáztak meg. Markó Béla költőként így ma is elsősorban azt a neokonzervatív, „alanyi lírikust” jelenti számomra, aki egy sötét korban, egy elembertelenítő világban (a Ceausescu-rezsim utolsó éveiben) fűhöz hajolva, fához bújva, de csillagokig is szárnyalva kereste, kutatta azokat a megtartó értékeket, amelyek a személyiség integritását és szabadságát a lehetetlen körülmények ellenére is biztosítják. A szabadversben való évekig tartó kalandozás után, a nyolcvanas évek közepén, ismét évekre, szonettformába zárkózott, részben kényszerből, részben önként, hogy a leszűkített szellemi és fizikai életteret, illetve az azon belüli szabadságlehetőségeket modellálja. Az egykor rejtőzködő költő a zárt formában, de a nyolcvanas évek végi szabadversekben is tág teret nyitott az analitikus értelem mellett (vagy inkább már helyett) a személyes élmények és érzések vallomásszerű kifejezésének: „Ámítanám magam, de nincs mivel, / s nem kell, jobb megvárni józanul / a sötétséget, ami rám borul” (Ámítanám magam). A teljes kiábrándulással, reményvesztettséggel, a félelemmel, hogy „bent is az lesz, ami kint” kell megküzdenie e versek lírai énjének az illúzi- ótlan remény kivívásáért, birtoklásáért: „bent a múlt és bent a betűk, az írás /bent a szó, és bent, idebent a lélek, / minden itt van, itt a remény is, innen / nő a magasba!” (Szapphói vers a reményről). Megtartó erőforrást jelentenek számára a természeti törvényszerűségek, a kulturális hagyomány, a nemzeti sorsközösség, a vers és a szerelem. Szabadság, szerelem — a legősibb, a legáltalánosabb és legegyszerűbb emberi érzések és vágyak simulnak egymás mellé a zárt formákban (legyen az szonett vagy szapphói strófa) és a félhosszú szabadversekben egyaránt megkapó könnyedséggel és természetességgel áradó, általában jambikus lejtésű versbeszédben. Az egyszerű érzések, a látszólagos eszköztelenség és spontaneitás, ugyanakkor a művészi harmonikusság és formai virtuozitás nem teremthet mégsem idillikus költői világot, mert mögöttük ott munkál az örök kétely, ott feszül mindig a vágy és a valóság feloldhatatlan ellentéte. Markó Béla lassan 25 évnyi költői pályájának csak utolsó szakaszára érvényes esetleg ez a hiányos jellemzés, hiszen az eddigi életművet épp az időnkénti karakteres átalakulás, megújulás jellemezte. A világkép módosulását, az ars poetica, a költői magatartás, a versbeszéd, a versformák változását jól követi nyomon az 1993-ban megjelent Kannibál idő című válogatott versgyűjtemény, miközben az életmű egyes darabjainak az egésszel való szerves összefüggését is felmutatja. Az irodalom folyamatát és az alkotók sokaságát előszeretettel nemzedéki csoportosításokkal is tagolni igyekvő kritika, illetve irodalomtörténet-írás Markót általában a romániai magyar irodalom ún. 3. Forrás-nemzedékének tagjaival együtt emlegeti. Nem egészen alaptalanul, mert költészete a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején a leginkább Szőcs Géza, Bállá Zsófia, Egyed Péter, Palotás Dezső, * Részlet a szerzőnek a Kalligram Kiadónál a közeljövőben Szabadságszerelem címmel megjelenő tanulmánykötetéből. 758
