Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Elek Tibor: Magatartás és forma (Markó Béla: Kannibál idő)

Cselényi Béla nevével fémjelzett nemzedéki törekvésekkel rokonítható. Miközben ő (mint ahogy Bállá Zsófia is) a csoportba sorolhatók zöménél korábban indult, az 1974-es Varázslataink antológia előtt már szerepelt a 2. Forrás-nemzedék Kapuállító című 1970-es antológiájában is. Egy későbbi vallomásában indulását maga is a két nemzedék közé helyezi: „valamiképpen két generáció közt léteztünk”. A válogatott versgyűjteménybe az első Forrás-kötetéből (A szavak városában, 1974) átvett néhány fontosabb vers viszont még inkább csak a 2. nemzedék (Farkas Árpád., Király László, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos) közösségi szemléletéhez, közvetlen hangütéséhez, értékóvó, tiszta eszményvilágához való kötődésről tanúskodik (Egyszerű vers, Ének, Kitömött madarak). Jelen van a veszélyérzet, az értékek fenyegetettségének tudata, de különösen az antológia címadó, bár a kötetből végül kimaradt Varázslataink című versben az önbizalom, a költői alkotás rendkívüli erejébe, végtelen lehetőségeibe vetett hit is: „Varázsolj magadnak békét, / virágot éles tőrből... Ha akarom úgy járok évszakról évszakra, / mint házról, házra, / átlopom magam a nyárba, / s napsütötte fák alatt / fügét és banánt majszolok / - káromkodva és fázva”.

Ez a bűvészkedésre képes, önelrejtésre hajlamos költői magatartás bontakozott ki a maga sokszínűségében Markó második kötetében (Sárgaréz évszak, 1977). A mostani kényszerű rostálás szitáján fennmaradt szintén kevés számú vers láthatóvá teszi már a távolodást a közvetlenségtől, a világos ezményektől, az egyértelmű versvilágtól. A varázslás ezekben a versekben inkább az elbizonytalanodás, az identitászavar, a hiány leplezve felmutatására szolgál, mintsem hitet adó ön- és közösségerősítésre. Nem állhat össze e néhány versben az a jelképrendszer, ami a cirkuszi világ szereplőiből, kellékeiből építkezve a második kötet egyéni szerepjátszó költészetének sejtelmes világát megteremtette, de újraközlésükkel nem is ez, inkább a továbblépés irányainak a felvillantása lehetett a cél. A vers és olvasójának, közönségének természetes viszonya már itt felborulóban van, a lírai én és a lírai szituáció körvonalai is alig-alig tapinthatók, a képek jelentése, a fogalmak értelme nehezen felfejthető. „A jelentéses dolgok távolodnak tőled” - írja a következő kötet (most ciklus) Hátterek című versében, de ez a felismerés érlelődik már a Sárgaréz évszak darabjaiban is.

A Lepkecsontváz, Az örök halasztás és a Talanítás ciklusok az azonos című 1980- ban, ’82-ben, ’84-ben megjelent kötetek jellegadó verseiből válogatva mutatják be Markó hagyományos értékekkel, magatartásokkal, formákkal szembeni „lázadó”, leegyszerűsítve neoavantgárdnak tekinthető korszakát. Nem a betűk, a hangzás, a versforma képi megjelenítésével kísérletezett azonban, hanem a szintaxissal és a jelentés fogalmának újraértelmezésével. Az új költői magatartás, verstípus és versmondattan nemcsak a Forrás 3. rajának útkereséseivel rokon, hanem az egyidejű magyarországi nemzedéki törekvésekkel is. Zalán Tibor írja az Arctalan nemzedék című kihívó esszéjében a következőket: „Legfiatalabb költészetünkben a vers önmagára figyel (...) A költői szenzibilitás és a formális szépségtan házasságából természetszerű egy egészen sajátos költészet kialakulása (...). E kettősség összeolvasztásához, felszámolásához nemcsak a nyelv kereteit kell szétfeszíteni, hanem a költészet - köztudatban megcsontosodott — kereteit is. A küldetéstudat helyét a tisztázó tudat veszi át, a vers már nem mint a valóság ábrázolása, hanem mint a valóság darabja jelenik meg (...) Valamelyest erősebbnek tűnik a szabadvers irányába a vonzódás. Magyarázata a metaforikusság (a konvencionális értelemben vett metaforikusság) háttérbe szorulása és a költői látásmód megújításának törekvése... A bizonytalanság vállalása morális kötelesség. Ugyanakkor esztétikai teremtőerő.”

Markó legnagyobb, versben is megjelenített élménye ebből az időből az egyértelműségek, a bizonyosságok vége („de minden ellenáll / most nekem és semmi sem akar egyetlenegy / irányt mutatni” — A piros blúzos verseny), az összetartozó dolgok szétválása, osztódása, az egész széthullása („növekszik a távolság a részek / között elcsúsznak a kontúrok kissé félrecsúszik az álarc” - Egyensúly), a kifejezés és az értelmezhetőség kérdésessége („értetlenül elfelejtejtted ezt a nyelvet elfelejtetted / a precíz és egyértel759