Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Lagzi István: Közép-Kelet-Európa Jalta utáni esztendői
övezet lett, rá egy évre - mivel ekkor már ott szovjet csapatok állomásoztak - a Balkán és a Duna mente vált szovjet hatalmi övezetté. Ezt - többek között - az is bizonyítja, hogy e térségben ellenséges országoknak minősülő Románia, Bulgária és Magyarország a szovjet főparancsnokság képviselőivel köthettek fegyverszüneti egyezményeket. Az időközben létrejött Szövetséges Ellenőrző Bizottságokban a szovjet delegátus játszotta a főszerepet. A szövetséges hatalmak számára a legtöbb gondot Lengyelország jelentette. 1939 szeptemberében Anglia és Franciaország a németek és a szovjetek ellen élethalálharcát vívó szövetségesét magára hagyta. A lengyel emigráns kormányt azonban elismerték, támogatásban részesítették, működését lehetővé tették. Amikor a Szovjetunió az angolszász hatalmak szövetségesévé vált, Churchill többször megismételt erőfeszítést tett az emigráns lengyel és a Lengyelország keleti felét bekebelező szovjet kormány összebékítésére. A probléma 1944 nyarán vált kritikussá. Lengyelországnak volt ugyanis egy törvényes, - többek között - a nagyhatalmak által is elismert kormánya Londonban, s megkezdte tevékenységét a szovjetek által hathatósan támogatott - ideiglenes kormányként működő - Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság. Lengyelország Churchill számára becsületbeli ügyet, Sztálinnak pedig biztonsági kérdést jelentett. A téma részletesebb vizsgálata nélkül megállapíthatjuk, hogy Lengyelország hovatartozásának kérdése gyakorlatilag a teheráni konferencián eldőlt: megállapodás született, hogy a lengyel állam és nép fészkének az úgynevezett Curson-vonal és az Odera-vonal között kell elterülnie. Az ország keleti felének elvesztéséért Németország rovására kell kárpótlást kapnia. A jaltai konferencia harmadik ülésén (1945. február 6.) Sztálin félreérthetetlenül megfogalmazta Lengyelországgal kapcsolatos igényeit. Lengyelország abban a vonatkozásban jelent biztonsági kérdést, amennyiben „Lengyelországgal függnek össze a szovjet állam legfontosabb problémái. [...] A történelem folyamán mindig olyan korridor volt, amelyen az Oroszországra támadó ellenség átvonult. [...] A lengyel korridort nem lehet kívülről, mechanikusan elzárni, csupán orosz erőkkel”. Az előbbieket Sztálin azzal egészítette ki, hogy Lengyelország megbízhatóan „csak belülről zárható el, saját erőivel. [...] Lengyelország élethalálkérdés a Szovjetunió számára”. A londoni lengyel emigráns kormányról és hazai támogatóiról Sztálinnak az volt a véleménye, hogy azok barátságtalanok, sőt ellenségesek a Szovjetunióval szemben, a varsói kormány viszont minden támogatást megad a Lengyel- ország területén harcoló - illetve áthaladó - szovjet csapatoknak. „Végső soron, tisztán katonai szemszögből nézve a dolgot, a varsói kormány hasznosnak bizonyul, a londoni pedig lengyelországi ügynökeivel együtt károsnak.” Sztálin tehát olyan lengyel nemzeti kormányt kívánt Lengyelország élén látni, akivel a szovjet fél maximálisan együtt tud működni, s amely olyan, „amilyennek lennie kell”. A Csehszlovákiára vonatkozó szovjet igények és elképzelések felvetése, érvényesítése volt a legkevésbé problematikus. A londoni csehszlovák emigráció — eltérően a lengyelektől - jó, egyes időszakokban már-már baráti együttműködést alakított ki a szovjet kormánnyal. Az ország háború utáni határait és a hazai ellenállást illetően csehszlovák-szovjet viszonylatban nem merültek fel érdemi ellentétek. Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását csehszlovák részről minden különösebb tiltakozás nélkül tudomásul vették. Benes elnök és Jan Masaryk külügyminiszter - szovjet szemszögből - ideális partnernek minősült. Benes sokáig azon a véleményen volt, hogy „a Szovjetunióból valódi népi demokrácia lett” s Csehszlovákia „a háború után szovjet segítséggel a közép-európai demokrácia kohójává válik”. Sztálin ígéreteit diplomáciai készpénznek véve abban bízott, hogy a „a Szovjetunió nem fog beavatkozni Prága bel- ügyeibe”. Sztálin 1945-ben reálisan látta a Szovjetunió lehetőségeit. A szovjet érdekszférába került országokban a kommunisták „egymagukban mindenütt túlságosan ... gyengék voltak ahhoz ..., hogy azonnal magukhoz ragadhatták volna a hatalmat. Ha tisztán szovjet megszállásra támaszkodó államok jöttek volna létre, Amerika felbőszül. Moszk754
