Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Ambrus Lajos: A táj elváltozásai - Tóth Csaba képei
AMBRUS LAJOS A táj elváltozásai TÓTH CSABA KIÁLLÍTÁSA* A táj az, amit látunk. A táj az, amit nem látunk. Nem táj az, amit látunk. Nem táj az, amit nem látunk. A táj: szellem. A táj: folyamat. A táj: növekedés. A táj: elhatározás/elhatárolás. A táj: banalitás. A táj: viszony. Az övé, az enyém és a tiéd és a miénk. Oda-vissza. A táj: frigy, elválás, tagadás, hazugság. A táj: kép. A táj: giccs. A táj: újjáalakulás. A táj: glória és felhő, mint a Krisztus-képek öreganyáink tisztaszobájában. A táj: heroikusság. A táj: harmónia. A táj: katasztrófa. A táj: nosztalgia. A táj: lelki állapot. A táj: esztétika. A táj ezotéria. A táj kapcsolódás. Összeköttetés. Energia. Hangulat. Belső rendetlenségem és belső rendezetlenségem. A táj: művészet. A táj: asszociáció. A táj: kisajátítás. Átalakítás. Belenyúlás. Bomlás. Robbanás. Rothadás. Kiúttalanság. Dekonst- rukció. Roncsolás. Zárójelbe tevés. Válság. De: konstrukció. Teremtés. Szellem. A táj: rekonstruálás. A táj: filozófia. A Semmi filozófiája. Minden, a Minden filozófiája. És ami közte van. A táj: metafizika. Ezért lehet átalakítás, mint ezen a vernisszázson. A lélek és látomása. Minden Egész előzménye és következménye: a Szabadság. Totalitás? Létgyakorlat? Igen, csak semmi kecmec, ahogy Tóth Csaba mániákusan mondja. Márpedig ő markánsan filozófus/-fikus festő. Ami nem azt jelenti, mintha, amúgy, „művészileg”, ecsetmozgásban, színekben, harmóniákban, poétikákban, modorban, beszédmódban, mesterekben, előzményekben, történetmondásban valamiféle gnosztikus filozófiai tantételeket ze- nésítene meg, nem. Nem intellektuális, de egy percig sem tagadja, hogy ismeri a dörgést, tudja az elméletet, nyomon követ minden lényeges „folyamatot” — mindent, ami a mostani szép kis csődünkhöz vezetett. Az ő művészi „folyamata”: elébb rendkívül biztató, finom kis tájértelmezések. Aztán a divatos, szinte kötelező, merthogy „modern” dekonstruálás (ezen a kiállításon két képpel és egy nagyméretű „hasadással”) - majd, mára, legújabban vissza a konstrukcióba, a metafizikába, de egészen másfajata „történetiséggel” és előadásmóddal. Korábbi szakaszában a táj: lélek. Tán legjelentősebb opuszában halvány - hideg-gulácsys tájban emberpár, „lélek” bolyong, kereng, botorkál a fény felé * Elhangzott 1994. július 6-án Tóth Csaba kiállításán Szombathelyen, a Médium Galériában. 712
