Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Ambrus Lajos: A táj elváltozásai - Tóth Csaba képei

- mindez lehetne a világ legegyszerűbb és legelkoptatottabb metaforája is, aminthogy az is, már-már szinte giccs. De hát végül is azt mondja, vissza a természethez, ez az egyedül lehetséges üdvtan, de a vízió a fontos, nem a filozófia - Tóth Csaba előadása elegáns, finom, határozott és ami a legfőbb: hihetetlenül mély.

Aztán a táj: változó/változatlan dialektikája; Duna - házak, Duna - hidak viszonya. A táj: egymásra épülés. Kiegészítés. Elnyomás. Elnyerés. Elhódítás. A lélekmozdulatok azonban nyilvánvalóan az őselem, az arché, a víz felől „szólnak”; - ez az örök kategória, a romlandó anyag én vagyok egy mégoly funkcionális tárgyegyüttest alkotva is, és hiába kéne néminemű esélyt vagy reményt nyújtanom, alighanem képtelen vagyok rá. A táj tehát: rezervátum. Messze van - elmozdult. El vagyon dugva - valami sárgás messzi fények rejtik. A kérdés már az, van-e egyáltalán? Illúzió-e, civilizáció-e, kert-e? Vagy égi más, festett maszk? Nem tudni. Nem válaszolni, csak annyit nyomatékosítani, hogy ezek a kérdésfelvetések csupán a mélység esélyét adják meg nekem - azt, hogy gondolkodásom az árnyalatok gazdagságával is bővülhet, ha akarom. Ha érett vagyok rá. Ha hajlandó vagyok komolyan venni. (A férfiúi komolyságról lásd később.)

Arról én nem tudok, de nem is akarok beszélni, mitől szépek Tóth Csaba képei. Nyilván jól tudja a megközelítéseket, a stílusokat, a mesterek hatását, például a szecessziós finomságokat a korai darabjain. De ugyanilyen jól ismeri a heroikus „átértelmezési” kísérlet mélységét is - de annak ezer kínját is.

És ez a legújabb Tóth Csaba. A heroikus. Amikor minden vonalat, kompozíciót, tájat felrobbantott, megkérdőjelezett, lebontott, megtagadott - cir- culus vitiosus, újra kezdi a mesét. Egy pofon egyszerűségével újrafesti a klasszikusokat - alászáll képekbe, mesterekbe, kompozíciókba, metafizikai tudásokba és tanácstalanságokba és szó szerint átírja azokat. S hogy ez a gesztus vajon mennyire hatásos és milyen, mekkora novum volna a sokat próbált piktúra történetében - nem tudom. Két dolog azonban bizonyos.

Az első: Tóth Csaba olyan színvonalasan és olyan mélységben teszi azt, amit hősiesen vállalt, hogy a művek elementáris-felszabadító erejét nehéz volna jó szívvel kétségbe vonni. Másodszor: komoly bajunkban, ezredvégi bestialitásunkban, ócska válságunkban, és a többi, elfelejtettünk valamit: komolyan venni azt, amiről beszélünk/festünk/írunk/ábrándozunk. És a sor tetszés szerint folytatható - miért ne volna például folytatható az őrült/bo- lond/intenzív csodapiktor Csontváry Tivadar hagyománya is, mondjuk. A történet ismert: amikor úgy gondolta, jelentős mondanivalója van a világ számára, egyszerűen levelet küldött a magyar-osztrák külügyminiszternek, amelyben bejelentette, hogy nincs baj, őneki sikerült a személyes összeköttetést felvennie az Úristennel és ezzel a helyzetet megmentette. Ezentúl minden másképp lesz - tessék ezt komolyan venni. Nincs mese: Tóth Csaba kiállításán is ezt kell lényegében mondani: hölgyek, urak ami itt történt, azt kéretik igenis, határozottan komolyan venni. Mert ezentúl minden egy kicsit- másképp lesz.

713