Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

merészkedő, lankás területen, a többnyire kukacos szilván, almán, körtén, cseresznyén, savanyú szőlőn kívül elsősorban kákát, sást, drótfüvet, katáng- kórót, lósóskát, keserű laput, vadmurkot, egérfarkot, galambsalátát termő, szemétdomboktól fertőzött, penészes, „szamárfüles” cementzsákmaradvány- hoz hasonlító fólddarabon idomtalan betonépítmények (holmi őslénycsont- alakzatok) alapjai bukkantak elő, emelkedtek ki a vulkanikus eredetű ragacsos agyag, szűrős homok, leveles palamorzsalék összetételű talajból. Az építkezések, építőtelepek trágyalében pácolt kökényostomyéllel, hántott fűzhusánggal, akác bunkósbottal szétfeszegetett, széthányt, szétkotort óriás hangyabolyok voltak, de a vájatokbán, járatokban, horpadásokban, netalán: víz alá került „tojáskamrákban” nem ilyen-olyan fajta hangyák, hanem orosz bundasapkás, vattaruhás, gumicsizmás férfiak, nők, sihederek, bakfisok téb- láboltak, tapicskoltak, tántorogtak; dagasztották a sarat, miközben folyamatosan, gyűlölettel hangoskodtak: egymás anyját, apját, teljes rokonságát, a világot és annak teremtőjét válogatót, hibátlanná csiszolt, fénylő-gömbölyű szidalmakkal illették, árasztották el, „tüntették ki”. A magyar és román szavak éhes számyasegerekként röppentek fel, csapódtak az ólmos-nyirkos levegőbe, huzamosan surrogtak, cikáztak, keringtek János feje fölött, különösebb hatást; borzongást, viszolygást, ijedelmet azonban nem keltettek benne, mert azokban a másodpercekben „véletlenül” visszafelé, a múltjába, gyermekkorába figyelt, hallgatózott. Ezt, mi tagadás, határozottan helyesen cselekedte, hiszen a Szatmárnémetihez közeli Szőkemocsár gulyalegelőjén a szarvasmarhák; igavonásból kiöregedett ökrök, meddő tehenek, növendék bikák, kiadós ellési és tejelési haszonnal kecsegtető üszők, makrancos, farukat minduntalan felhányó borjak, magyarok, svájciak, szimentálok, borzderesek, fehérek, tarkák, zsemleszínűek, szürkék a tűzlabdanapot megcélzó gémű ita- tókút, meg a tölgyrönkökből faragott vályúk körül váratlanul megelevenedtek, felkapták-felcsapták fejüket, farkukat, el-elbödültek, hasított patájukkal a begyepesedett vakondtúrásokat, a honcsokokat kikezdték, megsemmisítették, a kecsegtetően, kívánatosán kék szinérváraljai hegyek felé fordultak, megiramodtak, a legelő kiszáradt medrű, kígyóbőr aljzatú árkán átugráltak, tekintélyes, meghökkentő fesztávolságú, kukoricagránát-felületű, mégis bámulatosan könnyed szárnyakat eresztettek, a zab-, árpa-, búza-, rozstarlóktól, répa-, burgonya-, kukorica-, napraforgófóldektől elrugaszkodtak, a magasba kapódtak, és mire János jobban, tüzetesebben megszemlélhette volna őket, Nagybányára, a Bányavidéki Fáklyának, a Pentru Socialism című román újságnak, a nyomdának, valamint a közös kiadóhivatalnak helyet adó, fedelet biztosító „sajtópalotához” érkeztek. Elsötétedett és szennyesen habzott tőlük az ég, azonkívül pedig botrányos, a „beavatatlanok” számára már-már elviselhetetlen állatiassággal ürítettek; csurogtattak, trogyogtattak. Vélhetően szórakoztatási szándékkal, ritka cirkuszi mutatványnak szánva, számítva, de nem lehetetlen, hogy tiszta, ártatlan, ártalmatlan ösztönösségtől vezéreltetve takony- és nyálköteleket, borús időben is élénken szivárványló belső nedvfonatokat eregettek alá. Ezekkel a lapos tetejű épületből vidáman, az ez alkalomból is ragyogóan, „hiánytalanul” elvégzett pártmunka kitörő, büszke, fennkölt örömétől mámorosán elősorakozó, feltűnően jóltáplált aktivistákat, szerkesztőket, János iménti vérmes kikészítőit, elparentálóit a búbjukon, arcukon, nyakukon, mellükön, köldökükön, ágyékukon, tarkójukon, gerincü696