Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
kön, tomporukon, a vágásban megbirizgálták, cirógatták; elkapásukra, akasz- kodásra, felkapaszkodásra ingerelték, késztették, noszogatták valamennyiü- ket. A jelenlévők között természetesen egyetlen rest, tétova, hamvába holt sem akadt, egyöntetűen éltek a bizonnyal soha többé meg nem ismétlődő, kimondottan csak a szocializmus-kommunizmus által megteremthető alkalommal; kéjes lihegéssel anyaszült meztelenre vetkőztek, majd a takony- és nyálköteleken az ütődötten viselkedő barmokra éviekéi tek. Mindannyian öntudatosan elhelyezkedtek; keményen megülték barmukat, azután veszett szövegelésbe kezdve az alant, alattuk szerénykedő, félénkeskedő, szorongó, nyakát behúzva várakozó, akár idétlennek is minősíthető Jánosra mutogattak. Lufa? Octavian, a Nagybánya tartományi pártbizottság propagandaosztálya főnökének, Roman Ioannak a helyettese bizonyult a leghangosabbnak. Verekedett a vonaton!, kiáltotta olyan szenvedéllyel, hogy szőrös hernyó-hímvesszőjéből sütős húgycseppek buggyantak ki. Megütközéssel tapasztalta: kellemetlenek; háborgatják, elbizonytalanítják. „Nem hátrálhatok meg!” Ki vele a Baniavideki Faklia szerkesztőségéből! Ravasz mentegetőzéseit, álságos mosakodásait nem fogadjuk el! Repüljön a termelésbe! Elagyabugyálta a mi drága elvtársunkat, a szelíd, a légynek sem ártó Dézsi Gézát, a román diplomataiskola sziporkázó eszű végzettjét! Kékre-zöldre potyolta szegénykénknek a száját, a szeme alját! Most mondjátok meg, elvtársak, szívhat velünk egy levegőt az ilyen? A szatmárnémeti városi pártaktivistából nemrég Nagybánya tartományi pártaktivistává előléptetett Lufa$ Octavian szépen fejlődő zacskójú máramarosi borzderes bikáján haraggal talpra ugrott, jobbját előre lendítette és száraz szavalásba fogott: Román kertben magyar dudva. / Kérdem, hogy volt oda dugva? / A rafinált irredenta / lám, megjátssza: szelíd menta. Folytatni kívánta, de a tartományi pártbizottság másik küldönce, Dézsi Géza falubelije és barátja, annak a bizonyos újságíró-hajbakapásnak tulajdonképpeni értelmi szerzője, kirobbantója, az erzsébetbányai bányavállalat egykori csillése, a denevérfülű, birkaképű Keselyű Illés (Che$eliu Ilié) percekkel előbb „okosan” kiválasztott, megszerzett, zsemleszínű szimentáli üszőjén merész, tartós tapsot kiváltó bukfencet vetett, két égre meresztett, bütykös, retkes, ürülék-csimbókos lába között a tőle magasabb rangú Lufa? Octavianra nézett, és imigyen tódított: Magyar farkas, román bárány / összezárva - úri ármány. / Farkas üvölt, bárány béget - / „Nem is mentem én avégett”. Híjnye, a kutyafáját! Momentán nem vagyok rímfaragásra diszponálva! „Hogy a kakas rúgja meg!” Pudvás körmű jobb nagylábujját nye- kegve, nyögdécselve a szájába erőltette, aztán hozzálátott, hogy slibovicától, öregpálinkától, vodkától, kisüstitől, jamaicai rumtól, kubai likőrtől bőséges, fertőtlenítő hatásúnak képzelt nyálával feloldja rajta a miért, miért nem, sós retket. Az alig remélt szünetet kihasználva a százhúsz kilós Romanné, a tartományi propagandatitkár „székely” felesége, a két „testvérlap” dokumentációs osztályának vezetőjéhez illően „szabadon választott” ökrén, a Mozsáron szakasztókosár-emlői Nivea krém illatú közéből hosszú, hegyes ollót halászott ki, megcsattogtatta, élvezettel vagdosta vele az ólmos-nyirkos „ájert”, úgy nyilatkozott: Nevezett Pusztai Jánosnak akkor sem volna mit keresnie szakadatlanul párthű, nemesen elkötelezett munkakollektívánkban, ha azon a vonaton történetesen ő kapott volna ki, mivel... János e szavak „hallatán” gúnyosan elmosolyodott, lassan lelépdelt az 697
