Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Határ Győző: Életút 3.
értettem, hogyan érheti be a ragyogó Cristine ilyen kevéssel, amennyi Paddy volt. De az ír költő eltűnt, lekopott s Christine-ünk évtizedekre megmaradt, mint akinek megvan a magához való esze: az ENSZ egyik nagy segélyszervezetének, a Rómában székelő FAO-nak egyik főtisztviselőjéhez ment férjhez s ottjártunkkor minden egyes alkalommal felújítottuk a barátságot. A jó ég tudja honnan pottyant ebbe a kompániába Bert, az öregedő természetjáró, aki adótiszti szinekúrája révén a másik szenvedélyének is áldozott: színdarabokat írt (amiben Priestley-epigonnak mondhatnám), a Writers’ Guild (írók Céhe) tagja volt és azt a profihoz illő tollat tűzhette a kalapja mellé, hogy két egyfelvonásosát a West Enden is bemutatták. Az első angol író volt, akit nem a PEN révén ismertem meg, bár a rivális Writers’ Guild berkeibe nem voltam bejáratos — s „Mr. B. Cooper” nevére rábukkantam az írók Céhe WHO’S WHO-jában. Andalgó lágy, dallamos lélek volt és zenebolond, mindig a nála erősebb, kardosnak ígérkező asszonyok után vetette magát a házasodás nyilvánvaló szándékával, s hogy szerelmei milyen regényesen tragikomikus véget értek s milyen égigérő petrezselymet árult jó sokáig, azt én tudom a legjobban, aki felcsaptam vigasztalójának: Bert Cooper kabinetfigura volt és életem olyan tanúja, akihez szoros barátság fűzött, haláláig - zengő-mély baritonban kifogástalan irodalmi angolt beszélt és színpadunkon majd még elő-előjön. KL Milyen tarka társaság nyüzsgött körülötted s ilyen hamar! Jól mondod te is. Csigalassú hamarsággal és úgy nyüzsgött körülöttem, mint az életmentő szalmaszál. Az átbeszélgetett-átdorbézolt mafla éjszakák keresztülfújtak, mint a monszun s én reggelre ott maradtam lepusztultan, le- lenci-mezítelenül. De tarkának aztán tarka volt: barátok-barátnői, kokottok, cirkuszi rokonság, a züllésben-társutas filiszterek, kalandkereső bekéredzke- dők, intellektuelek, alkoholisták, homokosok; hol megrohantak egyszerre, hol szétszaladtak és sehol senki sem volt, csak magam, önnön-pojácámnak, a porondközépen. Ilyenkor verset írtam. Kinek? A nagy sekinek-semminek. Emlékszem, ha néha az éjszakai műszakból kora reggel* hazatértem - mert az is volt a rádiónál, éjszakai adás hát a hátszéllel sodródva végigbaktattam az England’s Lane-en s mint aki fél hazamenni a Kalahári-sivatagba s elodázza, sokáig bámuldoztam az utca előkelő üzletkirakatain; a legnagyobbtól, a régiségkereskedő kirakatsorától elszakadni is alig tudtam. Kiböngésztem az árcédulákon a csillagászati árakat s elnéztem az elérhetetlenségében is olyigen megállított sok-sok csodát, az ormolü órákat, a bronzszobrokat párjával, a gyaloghintókat, a kandallófeltéteket, az aranykeretes, fazettázott tükröket - amilyen nekem soha nem lesz, ebből se, abból se, egy se... csak nem akaródzott hazamenni s irigy lélekkel lecövekelve, ordítani tudtam volna a sóvárgástól (NB. Utóbb - mire megengedhettem volna, hogy válogassak belőle - a cég fokról fokra átalakult kölcsönzőnek: a tévétársaságoknak oda-oda- kölcsönözve műkincseit, mint kelléket - jobban megtalálta számítását.) S már csak azért is húztam-halasztottam a hazamenetelt, mert már féltem, hogy mit találok ott, miféle „kupoldát”, perzsavásárt. Mert nemegyszer jól megjártam - mint p. amikor arra érkeztem haza, hogy artistanő albérlőmnek eltűnt a nagy kobrája. Örökké meztéláb és örökké félmeztelen, most is úgy találtam, hangosan jajgatva-sopánkodva és a kezét tördelve:- Eltűnt a kobrám! 681
