Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Lőrinczy Huba: "... kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés" - Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
avagy álságos szavakban, hanem a némán is beszédes sorsokban testesül meg, ezért nincs szükség közte s Konrád között valódi párbeszédre. A házigazda a vendég bárminő magyarázkodása nélkül is tudja: „Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. (...) A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ oly makacson intézett hozzá” (71. - a mi kiemelésünk!), s e felismerésének csupán variációi a későbbiek: aki halott, az jól felel, véglegesen...” (117.), illetőleg: az ember nemcsak azzal felel, ha meghal. (...) De felel azzal is, ha túlél valamit” (126.). Krisztina meghalt, Henrik és Konrád életben maradt, „S aki túlél valakit, mindig áruló” (uo.). Áruló az egyik, mert gyáván kitért, világgá futott szerelem és barátság végzete elöl, áruló a másik, mert magányába, sértődésébe, bosszúvágyába falazódott (116., 126-127.). Egyikük sem vállalta a lét kihívását - amint Márai kedvelt, bár e könyvben nem szereplő fordulata mondja — „minden következménnyel”. A gyertyák csonkig égnek - épp mert a vendég nézőpontja, véleménye alig-alig érvényesül benne — Konrád „gyávaságát” láttatja s kommentálja elsősorban. A menekülés embere ő, kiben nincs elegendő merészség és elszántság sem a szegénységhez, sem a muzsikához, sem a barátsághoz, sem a gyűlölethez, sem az öléshez, sem az öleléshez - de még a katonatiszti hivatáshoz sem. Márpedig amidőn rangjáról leköszön, hogy a trópusokra menjen, nem csupán ezredét, emberi kapcsolatait, önnön gyermekkorát és ifjúságát hagyja oda hütelenül, hanem Bécset és a Monarchiát is, azt a várost és azt a birodalmat, amely múlhatatlan élmény s emlék számára is. „... Bécs nemcsak város volt - vallja meg Henriknek -, hanem egy hang, amelyet vagy hall az ember lelkében, örökké, vagy nem. Ez volt a legszebb életemben” (51.) — illetőleg: „Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni” (55.). S Konrád jóval elébb szökött el abból a világból, abból a „hazá”-ból (uo.), mintsem az felbomlott volna, ekként a Monarchia szétesése —hasztalan hivatkozik reá (uo.) — nem menti, nem is magyarázza megfutamodását. Ez a tett, ez a hűtlenség éppúgy jelentésteli gesztusa az ő egyéni életútjának, éppúgy kifejezi - szavak nélkül - a lényeget, a „gyávaságot”, akár a többi. Föltétlenül érdemes megjegyeznünk: a regény első felének utalásai, futamai, terjedelmes betétjei — mindegy, hogy a narrátor szövege, Henrik avagy Konrád szavai hordozzák őket—kirajzolják előttünk Márai Bécs- és Monarchia-látomását, azt a személyes víziót, amelyet más művek (az Egy polgár vallomásai, tárcák, naplóbejegyzések stb.) is hitelesítenek. „Nagy család volt ez, Bécs, a Birodalom...” (36.), „... a helyén volt minden és mindenki...” (37.), rend honolt, s a nációk sokfélesége gyönyörködtetett (22., 35.), világa meghitt volt és kedélyes, gáláns és életélvező, egyszerre fenséges és alantas, s békéje, biztonsága örökkévalónak tetszett. Am a „... lengyel urak izgatottan és bánatosan itták a tömény pálinkákat (...), mert Lengyelország nem volt boldog (35-36.), Erzsébet császárné „... csaknem szaladt a nagy kert fasorai között, mintha menekülne valami elől” (22.), s „Az intézetben, ahol négyszáz gyermeket neveltek, olyan csend volt, mint egy pokolgép belsejében, egy perccel a robbanás előtt” (uo.). Fény és árny, idill és végveszély - ez volt a Monarchia Márai számára; fény és idill elsősorban, oly érték, oly minőség, amelynek tüneményes volta eltűnése után vált igazán láthatóvá. A gyertyák csonkig égnek - összefüggésben az eddigiekkel - az emberi természet s az emberi kapcsolatok (barátság, szerelem, házasság) rejtelmeit fürkésző regény is. A mű a hősök alkatából eredezteti fátumukat, s e kapcsolódást nem csupán láttatja, hanem ki is mondja: „Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. (...) Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből” (102-103.). A habitus a végzet - hirdeti a könyv, s az alkat - túl azon, hogy megszabja személyes utunkat, fátumunkat - könyörtelenül determinálja viszonyainkat is. Barátságaink, szerelmeink lényünkből következőn eleve elrendeltettek, s történhet bármi, „Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni” (84.). Henrik és Konrád kötése épp emiatt és ekként végzetes (uo.). S mily különös és tragikus fintora a létnek, a sorsnak: szinte sohasem az alkatunkban, fátumunkban osztozó embert 656
