Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Kovács L. István: Sebeők János
- Olyan, mint amilyen felnőtt vagyok: nehéz. Bizonyos értelemben nem is voltam gyerek, ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne játszottam volna, és ne lettek volna szinte mágikusan szeretett játékaim, amelyeket egyébként mind a mai napig őrzök. Gyerekként azonban mindvégig az öregekhez vonzódtam, a kortársaim között nem éreztem jól magam. Mind fizikailag, mind idegileg gyenge, támadható és túlérzékeny voltam. Emiatt vihetett el édesanyám négyéves korom táján Mészöly Miklós feleségéhez. a közismert pszichológushoz, Poltz Alenhez pszichoanalízisre. O képes volt arra, hogy a gyerekpszichológia általános törvényei tiszteletben tartása mellett a maga nem isteni halandóságában is embernek tekintse a kiskorút. A későbbiek során különféle papírmisztifikációk, s általában a beilleszkedési zavarok, a deviáns, nonkonform viselkedésformák tették szükségessé, hogy pszichoanalízisre járjak. Hosszú ideig voltam dr. Vikár György páciense, a legtöbbet talán mégis dr. Kárpáti Klára segített, aki sohasem próbált „kigyógyítani” önmagámból. Felismerte: arra van szükségem, hogy erőt merítsek a saját, olykor kétségkívül abszurdnak tűnő élethivatásom és életvitelem következetes képviseletéhez. A pszichológus-beteg viszony végigvonult az életemen, némi öniróniával azt szoktam mondogatni, hogy Jó amerikai válna belőlem, hiszen a dilim már megvan, csak a nyelvtudás hibádzik”.- Ön mégis magyar íróvá vált. Mekkora szerepe van ennek a már említett túlérzékenységnek ?- Enélkül a túlérzékenység nélkül aligha születhettek volna meg az első versek, s nem léphettem volna arra az útra, ami tíz év alatt túlnőtt a lírai túlérzékenység eredendő nárcizmusán, s amely a későbbiekben a globális felelősségtudat „nagykerék-útjává” változott. Kilencesztendös koromban publikáltam első versemet a Turista magazinban. „A hegyek gyönyörűsége” a temészet szépségéről szólt. Azon a bizonyos Váci úti balkonon akkor már együtt éltem a mini-őserdőmmel, s gyötört a „Selvae nihilum”, azaz a krónikus erdőhiány érzése. Mindezt irodalmi munkásságomban csak jókora fáziskéséssel tudtam követni, hiszen még jó ideig lírai verseket írtam. EGY SAJÁTOS ÉLETRAJZ — Ezzel kronológiailag már jócskán benne járunk alkotói korszakában. Vannak, akik talán „nemes őrültnek” tartják Sebeők Jánost, míg mások, köztük írótársai is, nagyra becsülik, mint irodalmi személyiséget és gondolkodót. Hogyan festene egy képzeletbeli bibliográfiában az eddigi pályafutásáról szóló rész?- A „Médium” volt az a könyv, amely „utolért”. Megjelenítettem benne, hogy eleddig példátlan jelleggel pusztul a biológiai sokszínűség. Ezt a problémát a magyar, de talán az egész világirodalomban elsőként jelenítettem meg. Azóta sincs tudomásom olyan irodalmi műről, amelyben a géngenocidium, az ökoholocaust, az állat- és növényfajok tömeges pusztulása jelenne meg kínkeservesen és személyesen átélt borzalomként. Előző regényem, a „Sárkányviadal” még egy klasszikus értelemben vett ember-természet mítosz volt. Ahhoz azonban, hogy eljussak a „Médiumig, mint regényig, és a médium szerepig, mint életformáig, át kellett esnem e pikkelyes hemingway-i vérnászon. — És az állatkerti párducketrecen ugyanígy „át kellett esnie”?- Ez az aktus egy kifelé forduló közéleti periódus nyitánya volt, ami elválaszthatatlan az 1989-es esztendő politikai természetétől. Akkortájt sok értelmiségi érezte erkölcsi kötelességének, hogy bekapcsolódjék ebbe a soha vissza nem térő, egyszeri folyamatba. Jómagam, a Voks Humana Mozgalom alapításakor úgy gondoltam, hogy a magyar 636
