Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Beke György: Megrokkant élet - burgenlandi magyarok között

majd a nappali őrséget a falu határában. Édesapja is ezek közé tartozott. Egyszer őt is magával vitte az őrségre, éppen akkor, amikor Dobosékat bőrig ázva, dideregve találták. Nem bántották őket, inkább száraz ruhát adtak rájuk, majd átadták őket a magyar csendőröknek. November végén aztán bevonultak az osztrák katonák, Szentpéterfára csak karácsony előtt. A soproni népszavazás után ők is népszavazásra számítottak. így köszöntött rájuk 1922. március 10-e, amikor az antant hatalmak »határbizottságának« (Grenz- kommision) tagjai Szentpéterfán jártak, és elbeszélése szerint szinte az egész falu piros-fehér-zöld zászlódíszbe öltözött, csak a plébániától északra néhány ház nem volt fellobogózva. Az éjszaka folyamán piros kendőkből, fehér lepedőből és zöld kötényekből szabták és varrták a zászlókat. Reggelre olyan volt a falu, mint Darázsfalván a pápalátogatás alkalmával a magyar zarándokok sokezres tömege, egész életre felejthetetlen látvány. Amikor a bizottság megérkezett, szinte az egész falu ott volt a bíró háza előtt, mindez nyilvános szavazásnak tűnt. Nyilván ez a tény befolyásolta a bizottságot döntésében, hogy Szentpéterfa visszakerült Magyarországhoz.” (Az 1991-ben megjelent Grenzfall című könyv erről a következőket írja: »Prostrum war in zwei Lager gespalten: der nördliche Teil, der aus 15 bis 20 Hausern bestand, demonstrierte für Österreich, der südliche und ,ärmere ungariche Teil’ für Ungarn«. A falunak több mint 300 háza volt akkor!)

A Galambos atya által idézett mondat magyarul: „Szentpéterfa két táborra oszlott: az északi rész, amely 15-20 házból állott, Ausztria mellett nyilatkozott meg, a déli része és a szegényebb magyar rész Magyarország mellett”.

Magyarokon kívül horvátok és németek is piros-fehér-zöld zászlót tűztek ki.

4.

Milyen most az őrségi - burgenlandi - magyarság nemzettudata? Deák Ernőt kérdezem Bécsben. Az 1956-os forradalom után keresett oltalmat Ausztriában, kétszázezer magyar menekült első szálláshelyén. E kétszázezer közül tízezrek végképp maradtak Ausztriában. Majdnem tízszer annyi magyar él most Bécsben, mint Burgenlandban, és egy vékony réteg kivételével - ezek ősei még a Monarchia idején vagy a két háború között telepedtek meg a császárvárosban — ötvenhatosok, akiknek mindig csak laza kapcsolatuk volt az első háború után kisebbségbe szakadt törzsökös őrségiekkel. E vonatkozásban - de csak ebben - a burgenlandi magyar kisebbség helyzete a moldvai csángókéhoz hasonlítható. A nagyon kis számú, körükből kikerült értelmiségin, papon, kántoron kívül, a csángók számára a bukaresti 48-as emigráció polgári elemei jelentették azt az értelmiségi réteget, amelyik igyekezett megszervezni az életüket. A Bukaresti Magyar Közlöny felelős szerkesztője, Oroszhegyi Józsa 1860 szeptemberében írt beköszöntőjében az egész - akkori - romániai magyarság hetilapjának nevezte a Közlönyt, amely széles kitekintéssel kíván gondoskodni valamennyiük szellemi táplálékáról. „Ilyen réteg főleg azon töredék, melynek kebelében maga a szerkesztőség él - írta -,

611