Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Pusztai János: Önéletrajz
markába szorítva íróasztalán nyugtatta. A vastagon zsíros penge a mennyezetre szegeződött; nem volt békés látvány. Azt a szobát, mondta teleszájjal Vigdorovics, a tartományi pártbizottság Andor Zoltánnak ítélte. Jani meghökkent. És az Andor helyére, Vajdához ki megy?, kérdezte remegő hangon. Senki, Vajdáék egyedül fognak lakni. Vigdorovics bicskája pengéjével a nyitott ajtó felé billentett. A háttérben az öreg titkárnő szárazon zörgő papirost fűzött ormótlan, ósdi írógépébe. Jani kiment a fehér kőzúzalékos sétányokkal sugarasan felszabdalt udvarra. Az egyik sugár alacsony épülethez, a tartományi pártaktivisták (szívük szerint: pártmunkások) élelmiszerelosztójához vezetett. Bent félmarbák, féldisznók lógtak a kampókon. A legyektől sóréteggel védett tőkén, mint óriás szitakötő, állt a mészáros bárdja. Jani csüggedezett; nem ártana világgá menni. Persze, felesége van és gyereke. Családja. Vajon, mivel érdemelhette ki az ugyancsak egygyermekes Vajda házaspár, hogy az egész lakást megkapja? „Milyen érdemei lehetnek annak az undok bivalynak, vadbivalynak?” Fortyoghatott, amennyit akart. Jött Andor Zoltán a kiutalással, és a Vigdorovics kengyelfutójától, Bella Pukitól megkapott kulccsal. Folyt róla az udvariasság; az L alakú előszoba legalább nyolc esztendőre megtelt vele, és áporodott kanszagával. 60. Ezerkilencszázkilencvenegy február huszonhetedike, szerda reggel, fél nyolc. Az író munkaasztalához telepszik, hogy folytassa Önéletrajza második kötetét. Az Öböl-háború kiválóan alakul. Az összeomlófélben „leledző” iraki hadsereg elhagyta Kuvait fővárosát. Az író ámul, mennyire meghatározzák éjszakai tünyölődéseit a harci cselekmények. Február huszonhatodikáról huszon- hetedikére virradólag valami „hadi cselre” készült. Ez abból állt, hogy a téli nagykabátja zsebében rég hányódó puskagoly óh egyet egy utcán felszedett, el nem sütött töltényhüvelybe akarta helyezni. Meglepte, hogy a hegy menetes. A lövés pillanatában nem tud a fegyverből kiszabadulni, okoskodott. Bement utolsó munkahelyére, a nagybányai Gutin kisipari termelőszövetkezet szerszámkészítő műhelyébe, hogy a hegy eléggé kopott menetét metszővel megújítsa. Bosszúságára, a helytelenül kiválasztott metsző a menet emelkedését megváltoztatta; ritkábbá tette. A hegy többé nem illett a hüvelybe. Törte a fejét, mihez kezdjen. Hamarosan előkerült kisebbik fia, Zsolt és egyik munkástársával súlyos présszerszámot készült az emeletről a földszintre szállítani. Figyelmeztette: vigyázzon a lépcsőn, meg ne csússzon, nehogy lábát törje. Őszintén sajnálkozott, amiért „aktív dolgozó” korában nem eszelt ki holmi szerkezetet a szerszámmozgatás megkönnyítésére. Hajnalban szemét kinyitva, a hálószoba homályába bámulva váratlanul megvidámodott: Andor Zoltánnak annak idején, a Janiékhoz költözéskor ilyen csacskaság aligha juthatott eszébe. A lófejű, madártörzsű, pipaszárlábú, horpadt-húsos orrú, kefebajuszú, kiguvadt ökörszemű, negyvenedik éve körül járó, bóklászó, pipiskedő szoknyavadász, kurvapecér „válogatott szavakkal” rávette Janit, segítse a költözködésben. Az új főtér Szatmár felőli sarkán található Vajda Ferenc-lakás nem esett messze a December 21. (Gellért) utca harmincegytől, ezért Jani engedett az unszolásnak. Andor Nagykárolyban hagyott feleségével, 56
