Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló

November 16.

Ébredj, hé, Varanásziban, Siva városában vagy, annak a hatalmasnak szentelt helyen, aki lehozta a jógát az embereknek! Vár rád az erkély, most emelkedik aranylappal arca előtt fői a bokrok mögül a reggel. S így szemben a nappal a napüdvözletnek is teltebb fényű a gyakorlása. Ahogy ismétled, úgy önt el kívülről, belülről az öröm és világosság, érzed, hogy tágul mindenfelé a lélek. Banán- és narancsreggeli, majd egy kis közeli kimérésben főtt borsó lepénnyel, szamószával. Elhatározom, hogy megnézem a Gangeszt. A szándék megvan, de ez nem elég, szűk sikátorokban tévelygek, edényeiket földdel sikáló, fényező asszonyok, lányok mellett megyek, mások tebénlepényeket formálnak s tapasztanak száradni — tüzelőnek — a falra, fekete bivalyok kérődznek kikötve az út mellett, az egyik putri orvosi rendelő, mellette patikaszereket árusító kamrácska; az apró gyerekek szemét fekete festékkel kerítik. S megcsodálnak. Itt én vagyok a távoli, különös, idegen. S ez mindig ámulatba ejt.

Minél szegényebb valaki, annál többet kénytelen idekint lenni az utcán. Van, aki egy fa alatti favázas ágyikón elnyúlva szendereg, aprócska műhelyek előtt ütött-kopott kerékpárokat javítanak, a szomszédságban motoros riksák fémvázát kalapálják, egyengetik, vasakat zengetnek, fűrészelnek, csapkodnak. Az egyik putriból most éppen kilép egy gyönyörű tarka száris nő, mintha jelenést látnék, máshol egy omladozó épületből két muzulmán lány robogót tol ki, megindítják a motort, a virágos ruhájukban elporolnak.

Tudósaink, a három lélektudor most a hindu egyetemen képviselik a magyarokat. Bennünket nem hívtak meg, szabadcsapatnak arrafelé nincs keresnivalója. S így miután a sétában elegendő képet szívok magamba, visszatérek kicsiny szállónkba, és a szomszédos telek építkezési zajai, meg a bejárat melletti áramfejlesztő kompresszor dohogása mellett fogaimazgatok.

Betértem az egyetemi városba - húszezer diák java itt tanul, riksák szegődnek mellém, hindiül kérdezgetnek valamit s igen barátságosan tekintget- nek felém, de nem nagyon értem mit akarnak. Nyilván csak barátkozni. Ez egy sétáló magyarnak itt kijár. Motorkerékpárokon, „robogókon” (Bajaj Autó) kettesével-hármasával ülő diákok skandálnak, üvöltöznek, feliratos szalagokat lobogtatnak. Tüntetnek valamiért vagy valami ellen.

Régebben ebből a sok nyugtalan öklét rázogató, útmenti fákba belerugdaló emberből időnként útra kelt egy-egy nagyobb csoport, (ki tudja miféle hívásra, hangra hallgatva) elindultak Nyugat felé; Európa. A termékenység azóta is változatlan, Ázsiának, emberben, hagyományban van elegendő tartalékja, bár teli rablott kincsekkel nyugat múzeumai. A forrás tovább buzog, kiapadhatatlan. Itt minden az életet, a terjeszkedő, növekvő szellemet szolgálja. Igaz, hogy jó tíznapos indiai itt-tartózkodásom idején nem láttam terhes nőt, bár a szári redőzete sok mindent elrejt, de gyermeket, kamaszt, iskolásokat, kocsikból, kapuszárnyak mögül kiáradó, bömbölő gyerekeket annál többet.

A fiúk kézen fogva járnak barátaikkal. S általában csoportokban andalog- nak az utcán, az erődítmények füves udvarán, vagy az iskolából jövet.

Délután az egyetemi városba vagyunk hivatalosak, most már mi is, a magyar tudomány potyalesői. Ám vezetőnk, József a szállodában felejti a címet, ahová menendők vagyunk, bolyongunk az épületek között, kérdezgetjük a diákokat, és nem találjuk azt, akit keresünk. Új irányba fordítjuk figyelmünket.

44