Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.

elvisz, nincs az a presszó a Grabenen, az a vendéglő a dómnál, ahol hármónkat ne várnának hajlongva s ne vezetnének oda az előre lefoglalt asztalhoz; még végigmutogatja a minorita barátok 14. századi templomát, a Lucas von Hil- debrand-féle Péter-templomot, amelynek a helyén Charlemagne 8. századi öregtemploma állt; a kapucinusok kriptáját a Habsburg-uralkodók szarkofágjaival; a fogadalmi templomban azzal lep meg bennünket, hogy térdre bocsátkozik és „imádkozik értünk” (erről az oldaláról nem ismertük), majd elmondja a sikertelen merényletet és Ferenc József fogadalmát, hogy templomot emel a helyen, ahol történt-------de már mindezt úgy, hogy visszaszámolja a napokat: még egy hét február 3-ig. Hogy nem incselkedett-e velem a cinizmus koboldja s ennyi ragaszkodó szeretet láttán nem villant-e át az agyamon, az ördögbe is, hát nem lehetne arra az „örökbefogadásra” valami agyafúrt jogi formulát találni? Mi lenne, ha lemaradnánk arról a menekültvonatról és itt feledkeznénk Bécsben...?! Nem, Lorcsikám, se érvényesülés ígérgetése, se hozomány, se megörökölhető vagyon: ezeknek a „mágnesessége” ha másokat tán vonzott volna, engem váltig taszított, én már ilyen „negatív pólus” vagyok.

Szívet tépő jelenet volt. Február 3-án kocsijával az öregúr kivitt a West- bahnhofra, kikísért a peronra, feltett a vonatra - és várt. Ott járt fel-alá s ott várt, amíg a vonat el nem indult. Még sokáig integetett: zsebkendőjével integetett.

Aztán a szeméhez emelte a zsebkendőjét.-*•

Dr. N-th, „Onkel Franz” és az a különös ménage hármasban (ha jól láttam és nemcsak a rosszindulat mondatja velem) sokáig nem ment ki a fejemből és még jó ideig őriztük, amit tőlük kaptunk, Piroskám a cifra rongyokat, az apró ékszereket, amiket Olgától - és én az aranycirádás, lakk velencei tárcát, amit, emlékbe, a Doktortól kaptam. A bácsi kitartó levélíró volt, havonta írt még akkor is, amikor én már csak minden harmadik-negyedikre válaszoltam; egészen 1963-ig írta aranymonogramos merített papírján, szarkalábas betűivel beszámolóit, amíg egyszer, végezetre, valaki vagy valami - le nem fogta a kezét.

Rezesbanda, fogadóbizottság, beszédek, zászlólengetés, vendégelés - három napig is eltartott, amíg vonatunk keresztülnyargalt Európán. A pontos útirányra már bizony nem emlékszem; Regensburg, Pforzheim, Kaiser lautern, Charleroi - fel, Calais-ig: nevek ugranak be, állomásépületek, ablakon benyújtott elemózsiás kosarak, mosolygós képű menyecskék. Néha egy-két órát vesztegeltünk az állomáson, hogy kielégítsük az újságírók kíváncsiságát, vagy hogy tört németséggel szót értsünk a toborzókkal, akik foglalkozás szerint keresték a jelentkezőket és mindenáron meg akartak agitálni, hogy maradjunk Németországban s telepedjünk le. Aki kötélnek állt, már szedték is lefele és diadallal vitték a városházára: annak a városnak már volt „magyarja”. Mi nem - mi mentünk volna tovább.

421