Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
akkor még félelmetes — határától egy kőhajításnyira, érezhetőleg nem volt gazdasági „Hinterlandja”. Igaz, a történelmi levegője, a patinája váltig csodálatos volt és a Kinsky- meg a Harrach-paloták, a Savojai Jenő herceg Téli Palotája, a Hofburg meg a Fischer von Erlach építészdinasztia barokk homlokzatairól a múltak nosztalgikus fénye sugárzik; de már az Opera meg a Burgtheater 1945-ben, hogy láncos aknát kapott és napokig égett, csak alig egy évvel odaérkezésünk előtt, 1955-ben nyitották meg s hogy akkor még nem vettem észre vagy csak nem akartam mondani Piroskámnak, már nem tudom: a helyreállításon meglátszik a leegyszerűsítés, a szegénység takarékossága s én bizony 1933-ból, nemcsak a bécsi Opera, de a müncheni Kroll- opera esetében is, sokkal gazdagabb, dúsan aranyozott, sokkalta fényűzőbb belső kiképzésre emlékeztem. A múltak megszépítő messzesége? Megcsal a memóriám? Mindegy már nagyon. Volt ahogy volt: akkor mesevilág volt, mesekivilágításban, szemünk-fülünk, minden érzékünk mindennaposán új- rakezdte az ártatlanság érzéki orgiáit. Bízvást mondhatni - mucsaiak voltunk, az égig érő Mucsát építő szocializmus szélnekeresztettjei. A Nyugat a legtündéribb arcát fordította felénk és mi nem tudtunk betelni vele. Már csak arról az utolsó interlúdiumról kell beszámolnom, mely közjátékot hogy kínosnak mondjam avagy hízelgőnek? Tanácstalan vagyok. Január vége lehetett, vacsorára voltunk hivatalosak dr. N-thékhoz, meghitt ötösben (mert a fiatal társigazgató elmaradhatatlan volt s már mintha a családhoz tartozott volna... ménage á troi? s ő lenne a legalizált „házibarát”?). Még tálalás előtt Piroskám ottmarad a többiekkel az asztalnál s engem a dolgozószobájába szólít „Onkel Franz”. A kényelmes bőr karosszékeken a beszélgetés rövidebbre sikerült, semmint ő gondolta volna. Némi torokköszörülés, magyarázkodás előzte meg: mennyire fáj neki, hogy Olgával gyermektelenek; már arra is gondoltak, hogy körülnéznek az árvaházban, de ahhoz hogy egy fiúcskát felneveljen és az üzemvezetésbe beavasson, ő már túlságosan öreg. Engem meg mintha a kifürkészhetetlen hatalmak vezéreltek volna idáig s tán ezért dobott át Bécsbe a forradalom; mérnökember vagyok, a szakma is arra predesztinál, hamar bevezetne az audioüzem rejtelmeibe. Mindketten nagyon megszerettek és Olgát is meg lehetne győzni róla... Mi lenne, ha örökbe fogadna. Majd leszédültem a székről. Óvatosan, hogy meg ne bántsam, de kurtán, hogy maga lássa be abszurditását-és vesse el a lehetetlen ötletet - dadog- va-hebegve kerestem a szavakat. Eltekintve attól, hogy szüleim élnek, ami már magában tárgytalanná teszi a gondolatot, épp ma délelőtt kaptam meg az angol nagykövetségen az értesítést, hogy ha nem is repülőjárattal, de vonattal, rajta vagyok az angliai menekültlistán, február 3-án indulunk. De hallottunk már késői gyermekáldásról, nemcsak a Bibliában, és Olga asszony oly ragyogó fiatal, hogy nem szabad feladni a reményt-----„ Onkel Franz” nagyot nyelt. Önuralom, hidegvér; kifogástalan modor. A világ nem dőlt össze, február 3-án a Westbahnhofról; a szobalány beszól - a vacsora tálalva van. Ö megkér és én megígérem: ne említsük senkinek. Ha egyszer tárgytalan. Minek. Magam kényszeredett-megkönnyebbülten, „Onkel Franz” komor mosollyal, csatlakozunk a többiekhez - már várnak, a levest kanalazzák. Dr. N-th változatlan meleg szeretettel istápol és még sok mindenhova 420
