Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló
duruzsolásukat - befordulunk egy aprócska boltba, s ott (már a bolti eladóval) folytatódik a játék. Gyolcsinget, nadrágot vásárolunk az újonnan érkezettek mohóságával, nehogy közben elfogyjon. Az eladó hatszáz rúpiával kezdi, végül hosszas alku után a negyedéért megkapjuk. (S aztán napok múlva kiderül, hogy a szabott árakkal dolgozó kereskedőnél még ennél is olcsóbb.) Este a közeli kis tér boltocskáiban vásárolunk, lecsapatjuk a zöld kókuszdió tetejét, a bolti szolga köpés vigyorral végzi a műveletet, örül a játéknak, a járdára vetett banánhéjak mellett guggolva szakszerűen dolgozik éles, sarlószerű késével, miközben a testes bolttulajdonos széken ülve, fél lábát maga alá húzva olvasgat. A kókusz tejét szívószállal megiszogatjuk. Állok a forgalom közepén, nézem odafónt a holdat, a földön pedig a Krisnáról elnevezett kis szatócsboltot, s mindez olyan álomszerű, mintha a képzeletem ömlött volna ki boldog bőségben, s azonnal megvalósulva. Mintha álmodnám, ami van, mintha túllátnék azon, ami itt körülvesz: az előttem elrobogó motoros riksákon, a régi típusú bérautókon, a titokzatos és mély női tekinteteken, a képeslapokat árusító bolt árukészletén, a hosszú bambuszbottal őgyelgő bokszos képű rendőrökön, az édességet áruló bengáli bolt kis büféablakán, túl, ahol aranysárgán nagy és vékony lepények, dószák sülnek. Egy fiatal angol pár sétál velünk szemben, egymásra mosolygunk, na mi is jó helyen találkozunk, távoli európaiak cinkossága egypár pillanatra, valahol Ázsiában, a mesékben, egy másik térben, az örökkévalóságban. Szóval hetedhét országon is túl, átszállva az üveghegy, manók, tündérország fölött. De már vannak tájékozódási pontjaink, lassan elsajátítjuk ezt az idegen teret. Holnap majd még messzibbre merészkedünk őrző fészkünktől, a szürke betonfalú vendégháztól. S ahogy megyünk hazafelé az utca tehénlepényeit kerülgetve, oldalt a dé- vanágari írásjegyekkel telifirkált falak mellett egy hűvösen meglebbenő szellő hozza a gondolatot: milyen bomló, hanyatló, végnapjait élő Európa, a távol. November 10. Megint a Connaught Circuson őgyelgünk, majd egy nyolcszemélyes iránytaxival kipöfógünk Ó-Delhibe. A keszeg honi fenekek számára tervezett üléseken bizony egy kicsit szűkösen vagyunk, de a létszámnak be kell telnie. Ez szabály. Szorongunk. Jólfejlett európai (és magyar) énünk két türelmes hindu között. Végigjárjuk a Vörös Erődöt. A mogulok építették negyedfélszáz évvel ezelőtt. A vörös homokkő falak tövében kis vidámpark, zakatoló hullámvasúttal, körhintákkal. S míg a körbástyához jutunk, a motoros riksák vezetői valóságos rohamot intéznek ellenünk, a gyümölcsárusok is kínálgatják portékájukat. A körbástya után árusok, boltocskák sora. A nagy csarnokhoz füves térségen át sétálunk, amin túl egykor csak nemesek juthattak. Ma mindenki, aki megfizeti a beléptidíjat. Márványcsarnokok, lakosztályok, tapogatom a követ, szemem az íveket, formákat rajzolja, Feri barátom a várfal tövében odalent kuporgó kígyóbűvölőt fényképezi: s egy kis csoport verődött össze körötte. Nem tudni kire kíváncsiak inkább, a fehér bőrű, vékony lábú idegenre-e vagy a bűvöléssel többször is sikertelenül kísérletező fakírra. Járom a pavilonokat, nézem a márvány mintázatát, majd az egyik ablak márványrácsai alól a Ja36
