Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló
muna folyót. így száll földre a mítosz, s költöznek ki erődítményünkből vasbeton és üvegpalotákba meg a bazár üzleteibe a hódítók. Sétálunk a szűk óváros sikátoraiban, boltok egymás hegyén-hátán, tehenek, girhes kutyák, macskák, gyerekek és emberek, rengeteg ember, áramló tömeg, forgatag, sodor magával a létezés örvénye szagokon, mosolyokon, kupolák képén, cukornádlevet mérő árusok asztalkáin ... Egy függöny mögött fogat húzó orvos tekintetével találkozva újra visszakerülünk a forgatagba; majd egy motoros riksával jutunk szállásunkhoz. Ahol félig angol félig hindi betűkkel leírt női név mellett egy szám: hívjuk fel, mert okvetlenül beszélni szeretne velem. Ki lehet ez a Catherine? Nos, kiderül, hogy egy budapesti ismerőst sodort ide a sorsa, a magyar nagykövetség révén jutott címünkhöz, telefon számunkhoz. Találkozna velem. Egy óra múlva itt is lesznek, jó? Egy itteni újságíró kollégáját is hozza magával. A férfi, aki Katit kíséri, igencsak kíváncsi fajta, minden érdekli, piszlicsáré apróságok is. Meghív egy teára, amiből vacsora lesz, de nem viselkedik vendéglátóként, hagyja, amerikás—magyar természetgyógyászunk fizesse a számlát. Ami szerencsére nem annyira borsos, mint az elfogyasztott étel. Másnapra Kati meghív hozzájuk ebédre. Még néhány apró tanáccsal látnak el búcsúzóul, s magunkra maradunk. Megírok pár képeslapot, miközben a városból petárdák robbanásai hallatszanak. A szikhek ünnepelnek. Még egyszer végigélek pár képet a napból: s egy diónyi fadobozkában himbálózó bogárkával alszom el. Talán még hallom is: Vedd meg, szahib. November 11. Madárhangok, pittyegés, morajlás, tülkölés, dudálás és a fürdőszobából idelobbanó hangok özöne, harákolás, vízcsobogás ébreszt. Mosdás, majd a reggeli gyakorlatok. Végül már arabos rádiózenére ülök fel a lazításból, lüktet, sajog köröttem a nap. Fölmegyek a vendégház tetejére, innen jól rálátni a szemetes utcára, a szomszéd udvarban a dikón alvó gyerekre, és a mellettünk lévő épület első emeleti teraszán halmozódó szemétre. A maradékok, rongyok kupacán túl egy asszony füstölőt gyújt, az utca túlsó feléről suhogás, valaki tarka szárít terít ki a napra. A postán képeslapokat adunk fel Ferivel, a hivatalnok lassú, lusta, többet számol, de aztán a különbözetet - miután méltatlankodunk - visszaadja. Nyá- lazzuk a bélyeget, ragasztjuk a képeslapokra, majd az utcán döbbenünk rá, hogy elmafláskodtuk: repülőpostával kellett volna, így állítólag hat hétbe is beletelik, amíg a lapot megkapja odahaza a címzett, s ha az ég segít, akkorra mi is hazaérünk. Megállítunk egy motoros riksát, megalkuszunk az árban, s elpöfógünk U. Katiékhoz. Áthozta a képeit is magával, sőt dolgozni jött ide Indiába, s a rajzok, festmények odaragasztva, rajzszögezve a bérlakás falára. Egy Franciaországban élő magyar festőnő hívta ki őt, s itt aztán, amikor legjobban kellett volna a segítség, faképnél hagyták. S most hárman élnek a Safdardzsang Enc- lavén a kisfiával és édesanyjával. Az erkélyen állva nézelődünk két emelet magasából. Odalent a parkban hajléktalanok alszanak a fák alatt, a közeli utcasarkon a vasaló ember „műhelye”, ami négy faoszlopra feszített ponyvát 37
