Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
városon! Votivkirche! Rathaus! Stephansdom! Karlskirche, azzal a két bumfordi Trajánoszlopával! Az Operaház! Mariahilferstrasse! A Parlament! A Ring!- Hol akarnak leszállni?- Itt, a Ringen!- Ott, az az utca. Oda. Ott a Caritas.- Schönen Dank! Vielen Dank!- Gradaus! Da drüben! Lorcsikám! Milyen a „leírhatatlan”, ha igazán leírhatatlan? Elmondhatatlan, hogy mi milyen boldogok voltunk. Ehcsattant körülöttünk a nyüzsgés, a fény, a monumentalitás, a császárváros, barokk szobraival, harsogó kirakataival. Hadd szégyenkezzem egy sort, amilyen zavarban vagyok: hiszen az az olvasóm, aki akkorjában siheder korban lehetett és még emlékszik, hogy az áramkorlátozásos utcai sötétség Rákosi Mátyás Magyarországán milyen volt s hogy „szénhiányról hunyorogtak a körték,, - annak is 45-50 évesnek kell lennie ahhoz, hogy emlékezzék az időkre és megértse, mit éreztünk, amikor aznap, 1956. december 23-án este végigmentünk a bécsi Mariahilferstrasse szikrázó kirakatsora mellett, és fölöttünk, útközépen, ott kígyózott az utca magasra helyezett, látványos, karácsonyi díszkivilágítása! Hogy mit éreztünk, amikor egy esteledő utcakeresztezésnél egy pompás magánkocsi megvárt, hogy nekiinduljunk s látva, hogy nem merünk, az úrvezető a volánnál barátságos mosollyal intett és áttessékelt: „önöké az elsőség!” - és mi keresztülmentünk az úttesten: a könny a torkomba szökött. A türelem udvariassága, Európa nyájas gesztusa! Se rádudálás, se goromba ránkripakodás, se rendőr, se smasszer, se davajgitáros zöldávós: sehol, sehol! KL Hát azzal kezdtétek, hogy sétálni indultatok? Elcsábultunk! Elindultunk ezer-toronyiránt! Persze addigra már „rendben voltunk”: lejelentkeztünk a hatóságoknál, volt már „szürke könyvünk” (melybe nagy véletlenségből nem mulasztottuk el, hogy házastársaknak diktáljuk be magunkat); jártunk a Caritasnál, amely egy század eleji nagy középiskola épületében volt, kiutalták szekrényünket-„ágyunkat” (felfújható gumimatracokon aludtunk, kényelmesen s úgy, mint a tej) és kaptunk különböző címeket: Máltai Lovagrend, Moral Rearmament, Nemzetközi Pen stb. címe, ruhajegy, étkezőjegy, már minden a zsebünkben volt. A rend pizsamával-hálóinggel, ezzel-azzal, amit a ruhajegyre kaptunk, azzal a hónunk alatt csatangoltunk a városban. Minden mindkettőnknek ismerős volt, hiszen jómagam már 1933- ban megjártam Bécset és Piroskám is volt a városban, amikor 1944-ben, első férjével Nyugatra menekült. Valahol a Caritashoz közel volt az étterem, a jegyre pompásan bevacsoráztunk és tíz tájban elpihentünk. Másnap, reggeli után ahogy elindulnánk, hogy nekivágjunk a városnak, odaszólítanak az iroda elé, ahol már hosszú sor vár: bécsiek, akik adományaikat, ruhacsomagjaikat akarják leadni a menekült magyarok számára vagy akik hozzátartozóik után kérdezősködnek. A hivatalnok leültet:- Egy úr keresi önöket. Magyar íróházaspárt szeretne vendégül látni karácsony estére - Ma estére? Hol? Ki az? Odainti. Elegáns, középmagas úr perzsagalléros városi bundában, erősen őszülő-kopaszodó, hatvan körüli; már félórája vár. Bemutatkozik: 413
