Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
rögzíti. Nem a leírás módja, hanem a ténye adja az alkotó folyamatot. A lejegyző csak rácsodálkozik - talán ennyi a formálásmód hogy mik esnek meg vele, barátaival, ismerőseivel. Milyen furcsaságokból áll össze a világ. De ha ismerem Jánosy költészetét, nem furcsaságnak fogom fel a kiválogatott történeteket, hanem éppen hogy a világ egyik fajta meghatározottságának. Egyik fajta — mondom. Merthogy éppen ezek a leírások akarnak kiszabadulni ezek közül a meghatározások közül. A rácsodálkozás egyben Jánosy jól ismert fizikai gesztusa: ahogy mosolyogva megrázza fejét. Mintha azt mondaná: — ez lehetetlen. Ezért van az, hogy azután azt is mondja, hogy csak önmaga, ösztönös költői adottságában képtelen lett volna pacifikálni ezeket a tőle független, mégis belőle, általa ömlő erőket. Ehhez kellett a poéta doctus-lét, a verstől független klasszikus-igényű gondolkozás. Görög drámák fordítása, ógörög kardalok, ókori szépirodalom, Platón, az Elveszett paradicsom és a Rámájana. Meg Gottfried Keller, a Zöld Henrik és a Seldwylai emberek. Bosszú és emberség címmel válogatott néhány drámát 1975-ben — ez lehetne tájékozódásának jelmondata is. Élmények és emlékek (1987) és Arcok, lelkek, álmok, versek (1993) címmel megjelent tanulmánykötetei éppen azt gondolják végig, milyen erők segítették a győzelemvevéshez a poklokon. Utóbbi kötetében azokat veszi számba, akik legközelebb vannak hozzá. Az Újholdból Mándy, az alvilági úton és Rába, az etika világában. Mándyval így azonosul: „az elesett nagyvárosi kisemberekhez vonzódott, akiknek élete a szörnyűséges korban, amikor minden gátlást félredobva tobzódnak a lelki durvák — valahogyan gellert kapott és súlyosan sebzetten vonszolták nyomorult kis életüket. Iván ezeket ábrázolta utolérhetetlen bájjal és költőiséggel, mintegy Dosztojevszkij nyomába lépve, akit én minden írók legnagyobbjának tartottam”. Rábához imigyen közelít: „Ilyen igazi Mándy-hös, ilyen túlérzékeny, sebzett lélek volt Rába György is”. De a múlt időt nem véletlen használja, belőle nem a szenvedést, hanem a szellem helytállását és a másság iránti nyitott érdeklődést idézi a magáéval rokonként: „Van Rábának egy csodálatos költeménye, amelyet én a számomra legkedvesebb kilenc magyar vers között tartok számon [...]: Előszó a halálhoz. Minden sorát vallom én is. Rába mintha helyettem írta volna. Én is elmondhatom: »Csillagomat magasztalom, / mert szabad léleknek születtem nem barbárnak / szívemben hellén nap sütött felhőtlen igazság« — igen, ez volt az én legnagyobb kincsem is, hogy a nagy kísértések között sem tántorodtam meg, mint ahogy Rába sem”. És ahogy tulajdonképpen egyik újholdas sem. De még inkább jellemző, ahogy a tőle legtávolabb álló társtól elkülönözi magát: Nemes Nagy Agnes viszonylatában így látja önmagát. Mindketten tárgyi világot írnak le, talán ez a legközelebbre hozhatná is egymás költészetét. De a hasonlóság mutatja a legnagyobb különbözést: a tárgy önmagára mutat-e vissza önnön tudata visszfényeként — avagy a bennünk csírázó álmok tárgyiassága inkább, amely kárhozatba vagy - mint utóbb Jánosy reméli - üdvösségre segít. JOBBAN TUDJA Temették Ágnest — kinn a szél huhogat, facsarja a fenyvek ernyeit. Kevés költő van, kinek oly sokat olvastam volna verseit, s szerettem volna szenvedélyét. Vitatkozhattunk volna váltig. Esztétikánk végsőkig ellentétes. Néki a dolgok volt a lényeg, nékem a tudattalan, a lélek. 407
