Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
Az Útjelző fények (1983) után A nagy kaszás (1985), majd legújabb kötete, a Helyben járó Odüsszeusz (1993), benne a Régi és új álmok ciklussal. A küzdelem tehát örök. A diszharmónia bennünk él, amely jelzéseket küld létünk értelméről. „Az álmok kútja végtelen”, - írta Jánosy valahai gyűjteményes kötete címéül. Egyik versében pedig költészete mottója fogalmazódik: „benn, mintha lelkem végső titka volna az el nem ért Végtelen”. Persze ez is visszarímel a negyedik Prometheus-szonettre. Az örök nyugtalanság útján elinduló csak az örök nyugtalansággal találkozhat. Kitérhet a küzdelem elől esetenként — esszéversezet kerekedik belőle. De lelke démonával a párviadal azért folyik tovább. És ez nemcsak Jánosy személyes útja. Ha az lenne, érvényes különbékét köthetett volna nemegyszer. Az egyszer véletlen talált furaton tovább kellett haladnia, mert fontos megfigyelésekről adott hírt. Az emberi személyiség-szerkezetről jellegzetes képeket alakított verseiben, mindig, amikor szembe mert nézni az ismeretlen rémekkel. Hogy veszélyes határeseteket járt be? Valóban. Elhiszem, hogy nemegyszer visszarettent, békét kívánt önmagának. De ami új és új figyelmeztetést hozott, az valóban megérte. Neki is, büszke lehet rá, és nekünk is. Még akkor is, ha sok meddőhányót is gyűjtött össze. így ezzel együtt tanulságos. A bátorság nem válhat rutinná. A bátorsághoz is erőt kell gyűjteni, és ez a költészet az újat teremtő költői bátorságnak számos bizonyítékát adta. Végül is kérdés: Jánosy költészetének mi az igazi sajátossága. Lehetsége-e csak tematikai sajátosságokra egyéni jellegzetességű költészetet felépíteni? Tegyünk még egy kitérőt! Költői tematikáját a műfordító találatai igazolják visz- sza. Amikor 1971-ben megjelenik A valóságos oroszlán címmel magyarításainak gyűjteménye, ezt írja alcímébe: Műfordítások századunk költészetéből. Jeszenyintől Elioton keresztül Gibsbergig és Ezra Poundig, Dylan Thomastól a Confessional Poetry költőiig, sőt a Beatlesekig megtalálja azokat a költőket, akik őhozzá hasonlítanak. Amikor itthon egyedül marad, felmutathat egy kötetnyi híres verset, amelyet egytől-egyig akár sajátjaként is közölhetne. »Szabálytalan« verseket, amelyek mind egyfajta belső küzdelemről vallanak. Ha túl a tematikán a beszédmódra kérdeznék rá: talán éppen ezzel válaszolhatnék. Olyan verseket talál századunk világirodalmában, amelyek nem közvetlen politikával vagy szociológiával foglalkozva mégis a század mélystruktúráját mutatják fel. Nem arról beszélnek, amit tudatosan megélünk szenvedéseink közepette, hanem azokat a mélyben munkálkodó tendenciákat engedik megszólalni, amelyek munkájának »eredményeként«, általában tudatlanul létezésük felől szenvedjük megpróbáltatásainkat. Olyan versek ezek, amelyekben egy tőlünk független belső program szólal meg: a köznapi ember ennek kiszolgáltatva éli életét, a költő pedig alkalommá válik ezeknek az erőknek az önkifejeződésére. Bennük és általuk tudatosodik a tudatunktól mégis független meghatározottság. Jánosy költészete így és ezáltal részévé válik nemcsak a magyar történelem erővonalai megrajzolásának, de a huszadik századi világirodalomnak is. Goethei értelemben is: őbenne és őáltala is hozzátevödik valami új, eddig nem ismert a világirodalom egészéhez. Megkockáztatom: talán éppen ő lehetne az a magyar költő, aki fordításban tudna figyelemre méltót mondani a más nyelveken olvasók számára is. Ugyanakkor ez az álomvilág közvetítésével felszínre kéredzkedő-törekvő-követe- lődző erő magában a versben is megkapja a maga ellenpontozottságát. Maga a költő mondja: álmait legtöbbször mindjárt versformában írja le, mert ez a legtömörebb forma, ez a számára legalkalmasabb tömörítési lehetőség. Mert ez Jánosy István sajátos létformája - tehetem hozzá én magam. Mert ő maga »költői adottság«. Már ez is az egyik pacifikáló tényező. De ebbe a sorba tartoznak emlékezései is, melyeket Távolodó arcok (1990) címmel gyűjtött egybe. A Távolodó arcok-at álomnaplóival együtt versei szerves kiegészítésének érzem. Önmaga történeteit, barátai álmait, furcsa ténykedéseit pszeudóelbeszélésekként 406
